17. szám – Jézus a világ világossága – Hit általi megigazulás rovat

Hogyan értsük azt, hogy Jézus a világ világossága? (Jn 8,12)

Ha a Google-térképen Földünket éjszakai módban nézzük az interneten, akkor elénk tárul az a sok-sok fénypont, amelyek a nagyvárosok fényözönét jelzik. Minél fejlettebb, gazdagabb egy ország, annál inkább fényárban úszik. Olyan ország is van ezen a térképen, amelyet teljes sötétség borít. Vajon az a világosság, amit Krisztus hozott el saját személyében, élete példájában, tanításában és végtelen értékű golgotai áldozatában, mennyire képes „világítani” ezen a Földön?

Rembrandt van Rijn: Krisztus prédikál

János evangéliuma tanúságot tesz arról, hogy Krisztusban élet volt, és ez az „élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). De milyen volt az az élet Krisztusban, amely a világ erkölcsi sötétségében világítani tudott? Nem elegendő annyival válaszolnunk, hogy Neki önmagában való élete volt, mert az Atya megadta neki. Az sem elegendő, ha azt válaszoljuk, hogy Jézus az élet teljességét hozta el nekünk, és örök életet tud adni azoknak, akik hisznek benne, s engednek az Ő igéinek. Ezekkel a válaszokkal nem tudjuk megérteni ezt a világosságot, amely „eljött már ebbe a világba”, és amely az evangélium szerint „minden embert megvilágosít” (Jn 1,9). 

Előbb vessünk egy pillantást arra, hogy milyen módon képes minden embert megvilágosítani? Mindenekelőtt a teremtett világ szépsége és rendjének törvényei által, amelyeket szemlélve a láthatatlan Teremtő felismerhető (Rm 1,20). Emellett minden embert megvilágosít a Szentlélek által, amint a lelkiismeretünk szavában tetten érhetjük ennek a jeleit, amikor figyelmeztet vagy elmarasztal. Ez a szélesebb mezője annak, hogy Isten milyen módon világosít meg minden embert, amelyben mindenkor Krisztusé a közvetítő szerep. 

Az igazi világosság azonban maga Jézus Krisztus és Igéje, amelyet, ha valaki követ, akkor nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (Jn 8,12). Követni csak azt lehet, amit felismertünk, megértettünk, értékelünk és a szívünkbe fogadtunk. Jézus életének példája már önmagában akkora világosság, hogy ha egyetlen csodát sem tett volna, akkor is fel kellene ismernünk, hogy Ő az Isten Fia! Mire gondolok? 

Arra például, hogyan viszonyult a bűnösökhöz: Krisztus gyűlölte a bűnt, ami Isten törvényének az áthágása (1Jn 3,4), de a halál erejénél is jobban szerette a bűnöst. Azzal vádolták a farizeusok, hogy „bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik”. Ez valóban így volt, Mátéval, az egykori megvetett vámossal és annak barátaival asztalhoz telepedett, de nem azért, hogy azonosuljon velük a trágár, kétértelmű beszélgetésekben vagy a mértéktelen lakmározásban és ivászatban, hanem, olyan orvosként, aki szelíd lelkületével és szerető elfogadásával gyógyítja a bűnbetegségben megkötözött embereket. Tanította őket, és az élet igéit mondta el nekik. A házasságtörésen ért asszonyt sem ítélte el, de hozzátette: „Menj, és többé ne vétkezzél…” (Jn 8,10–11) A megbocsátás tehát nem menlevél a bűnre. Krisztus annyira szerette a bűnös embert, hogy érte önmagát áldozatul adta, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16) – de a bűnnel, az önzéssel, a hazugsággal, a képmutatással közösséget sosem vállalt, azokra a szíve sosem hajlott, pedig a bűntől megfertőzött emberi természetünket vette magára, hogy megmutassa, a hit és az imádság ereje által minden pillanatban lehet győzni a kísértő és a kísértés fölött. 

Abban is világosság van, hogy Jézus hogyan viszonyult a tanítványaihoz. Sokáig türelemmel hordozta hitetlenségüket és emberi hibáikat. Gyakran elvonult velük magányos helyre, hogy velük legyen, és taníthassa őket. Külön is foglalkozott Péterrel, Jánossal és Jakabbal, több csodát és jelet a szemük láttára vitt véghez. Figyelmeztette, kérlelte őket, hogy virrasszanak és imádkozzanak, mert tudta, hogy hamarosan nagy megpróbáltatásban lesz részük, és ha nem így tesznek, akkor hitben gyengének bizonyulnak majd, s meg fogják tagadni, el fogják hagyni őt. 

A tanítványok pedig nem értették, milyen baj lehet, ha egyszer Jézus velük van. Nem akarták megérteni, hogy a Megváltó élete feláldozása árán fogja őket megszabadítani a bűntől és az örök haláltól, s ez a helyzet meg fogja rendíteni őket, mert senki sem ilyen messiást várt a zsidók közül. Ha más nép lett volna a helyükben, az is hasonlóan gondolkodott volna. A népeknek minden időben vezér kell, aki egységbe kovácsolja a nemzetet, és naggyá, hatalmassá teszi őket. Az emberek becsvágya és nemzeti öntudata hatalmas és bölcs vezért kíván, aki ha kell, oda tud csapni az elnyomó vagy betolakodó ellenségnek. Az Isten szelíd lelkű áldozati bárányára akkor is és ma is csak igen kevesen figyelnek. 

Pedig Ő „az Istennek ama a Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29). Önmagában már ez a tény hatalmas világosságot gyújt azok szívében, akik Krisztusra néznek. Van egy szeplőtlen, bűntelen áldozati bárány, akiről ezt a próféták már évszázadokkal korábban megírták, akit a zsidók az áldozati rendszerükben szemlélhettek, aki magára veszi minden ember törvényszegését, és érte a kárhozat halálát elszenvedi (Rm 6,23; Jel 2,11). Eközben senkit sem ítél el, nem jön indulatba, nem is sajnáltatja magát, hanem a bűnösökért imádkozik, a gyilkosainak megbocsát, a kereszten az édesanyjáról gondoskodik és a jobbján lévő gonosztevőnek megígéri az örök életet.

Bizony így van ez, csak az nem akarja látni ezt a világosságot, aki nem hajlandó rá. Egy pogány római százados, aki azt sem tudta, hogy kicsoda a zsidók Istene, felismerte a kereszten meghaló Jézusban az Isten Fiát. Ezzel szemben a főpapok és az írástudók, akik ismerték az ószövetségi jövendöléseket a Messiásról, nem ismerték fel, mert nem akarták felismerni Őt, mert szándékaikban és a tetteikben gonoszak voltak. „Ez pedig az ítélet, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert az ő cselekedeteik gonoszak voltak.” (Jn 3,19)

Hogyan viszonyult Jézus az írástudókhoz és a farizeusokhoz? Azok többsége kezdettől fogva elvetette őt, mert irigyek és féltékenyek voltak rá, mert gyűlölték őt. Krisztus tiszta, bűntelen élete megfeddte őket, akik ahelyett, hogy hozzá mentek volna, és befogadták volna szavait, inkább azon voltak, hogy a Megváltóba belekössenek, és eltegyék Őt láb alól. Jézus hozzájuk való viszonyulása is világosságot hordoz számunkra. 

Az elején még nem leplezte le, nem szégyenítette meg őket, hanem példázatokkal küzdött értük. Például a gonosz szőlőmunkások példázatában magukra ismerhettek a könyörtelen munkásokban, még sem tértek meg. Abban is világosság van, hogy Krisztus viszont óvta a tanítványokat a farizeusok kovászától, ami a képmutatás, nehogy az emberek előtt akarjanak vallásosaknak látszani. Végül pedig, amikor az írástudók teljesen megkeményedtek a bűnben, és értük már semmit sem tehetett, csak akkor mondott fölöttük ítéletet. Mi sohasem ítélkezhetünk mások fölött, de Ő megtehette, mert az ítéletet az Atya egészen a Fiúra bízta. Jézus szomorúan és fájdalmasan mondta nekik: „Ti nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen” (Jn 5,40), és „ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben” (Jn 8,24.21). Jézus annyira alázatos volt, hogy ki sem mondta nekik, hogy ő a Messiás, csak amikor a Főtanács előtt vádlott fogolyként állt, pedig a szemükbe mondhatta volna, hogy „majd eljön az idő, amikor meglakoltok azért a sok gazságért, amit velem és a kicsinyekkel műveltetek”. Ám Krisztus inkább méltósággal és türelemmel viselte el, hogy belőle gúnyt űzzenek, s eközben nem fenyegetőzött. Ennek a magatartásnak is világítania kellene sokak szívében, ahogyan erről Péter apostol írt első levelében: „…ha jót cselekedve és mégis szeretettel tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert erre vagytok elhívva, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt 2,20–23)

Jézusnak minden szava, tette, helyettes áldozata és feltámadása hatalmas világosság a posztmodern korban élő emberek számára is. Márpedig ha létezik ez az önzetlen és önfeláldozó szeretet és szolgálat, amit Krisztus bemutatott, akkor az az életminőség, amit élünk, nem más, mint ami megmaradt nekünk ebből a bűn  által lepusztított életből, és amit itt „elszopogatunk” néhány év vagy évtized alatt. Mi a vegetálást, a betegséggel és nyomorúsággal teli életet gondoljuk életnek – ez is az, mert egykor Istentől kaptuk, de az élet teljessége Krisztusnál van, sőt Jézus maga az Élet. Így szól ma hozzád is: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Milyen jó, hogy olyan Istenünk van, aki mindent megtett, és ezután is meg fog tenni, hogy a valóban Krisztus-hívők – és nem csak annak látszók – egyénileg és mint hívő közösség is megkaphassák ezt a mennyei világosságot, hogy azt bemutassák ennek a világnak. Jézusnak az volt a vágya, és most is ez, hogy tanítványainak elmondhassa: „Ti vagytok a világ világossága, a hegyre épült várost nem lehet elrejteni.” (Mt 5,14). Ezért „úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16).

Amikor valaki az Úr lelkének erejével megtanulja fékezni az indulatát, vagy amikor legyőzi magában az irigységet, amikor szövetségre lép szemeivel, hogy fiatal lányra vággyal nem tekint (Jób 31,1), amikor meglátogatja a beteget, és netán még ki is takarít nála, ha összevágja egy tehetetlen idős néninek a tüzelőjét, olyankor az ember a világ világossága lett (Mt 5,14–16), mert mások számára is helyes példát mutatott. Ezzel a példájával Krisztusra irányítja a figyelmet, hogy ezt tőle tanulta, hogy általa mindez lehetséges, és hogy csak így érdemes élni. Bizony, szeretetre és szolgálatra lettünk megváltva, nem pedig arra, hogy a saját tetszésünket és kényelmünket keressük. 

Szerető Istenünk jóvoltából bibliai jövendölés szól arról, hogy lesz a közeljövőben a hívőknek egy olyan csoportja minden nemzetből, nyelvből és ágazatból, akik Krisztus-követésük során olyan erkölcsi magaslatra és egymás iránti szeretetre fognak eljutni, amely a világ önzéssel fertőzött sötétségében nagy világosságot fog gyújtani sokak számára: „Kelj fel, és add ki világosságod, mert eljött világosságod ideje, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert íme, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad meglátszik.” (Ésa 60,1–2) Amikor az Úrnak a dicsősége, az ő tiszta, szelíd, alázatos és derűs jelleme meg fog látszani a Krisztusban hívőkön, akkor sokan a Krisztus második eljövetelét várók soraihoz csatlakoznak, ekkor fogják elválasztani a gyülekezetekben a búzát a konkolytól. 

A pusztámból. Pongrácz Róbert, 

2018. február 2.