17. szám – Egyházi megújulásról

1.

A helyi gyülekezetek megújulása halaszthatatlanul szükséges

„Az igazságot követve szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a Fej, a Krisztusban, akiből az egész test szép renddel… egybeszerkesztetve az ő segítségének… kapcsaival…, minden egyes tagnak a maga mértéke szerint való munkássággal teljesíti a test növekedését…”
(Ef 4,15–16)

„Ahhoz, hogy Isten egyháza földi templomhoz hasonlítson, építsük azt a mennyben mutatott minta szerint,
nem pedig saját elképzeléseinkre támaszkodva!”
(Ellen G. White: Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 215. o.)

Az Efézusiakhoz írt levélből idézett igében négy kifejezés kiemelkedő jelentőségű: 

1. Az egyházépítő munkában ez legyen az alapelv, mindig, mindenben: „az igazságot követve szeretetben!” 

2. Az egyházépítő munkának „szép renddel” kell történnie, hiszen megvan hozzá a mennyei építész által adott tervrajz. Ellen G. White írja: „Isten az arany mérőrudat [utalás Ezék 43–44. fejezetére] nem adta halandó ember kezébe, sem testületek kezébe, bármi legyen is a rangjuk vagy hivatásuk. Ez a mérce a mennyei Építész kezében van.” (Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 215. o.) 

3. Nem emberi erővel kell megvalósulnia az építőmunkának, mert az épület „az Ő segítségének kapcsaival” szerkesztetik egybe. 

4. „Minden egyes tagnak a maga mértéke szerint való munkássággal” kell részt vennie Isten földi temploma, azaz egyháza építésében. Passzív, tétlen gyülekezetet Isten nem áldhat meg! Leáll a templom épülése, sőt visszafejlődés áll be, lerombolódik az is, ami eddig felépült, ha nem valósul meg e negyedik, fontos kívánalom. 

Erről a témáról szólt január 28-ai országos értekezletünk. A február 18-ai országos küldöttgyűlésen pedig kiosztottuk „A gyülekezetek megújulása, helyes alapelvek szerinti működése, munkálkodása” című anyagot (38 A/4-es oldal), amelyet (módosításokkal és javításokkal a január 28-ai változathoz képest) füzetben egybefűzve minden prédikátor és gyülekezetvezető átvehetett. 

Alapelveket és gyakorlati javaslatokat tartalmaz ez a füzet a gyülekezetek működésének és munkálkodásának minden területére vonatkozóan. Számba veszi, hogy jelenlegi gyakorlatunk mely területeken és pontokon tér el a mennyei mintától, azaz hol van szükség reformációra, hogy mindent hozzáigazítsunk a Szentírás és a bizonyságtételek által világosan kijelölt isteni útmutatáshoz. Sok mindenről tudjuk évek, sőt évtizedek óta, hogy gyakorlatunk nem az isteni elgondolásnak megfelelő, sajnos mégsem történt áttörés mindeddig a szükséges reformációt illetően. 

Egyrészt talán nem értettük meg, hogy az áldások feltétele az Isten világos szava iránti engedelmesség. Nem vettük komolyan ezt a bizonyságtételt: „Isten visszatartja áldásait, mert nem dolgozunk összhangban utasításaival.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, VII. köt., 6. o.) Másrészt mindannyian könnyen visszariadunk attól, hogy hozzálássunk megrögzött szokások megváltoztatásához. Kétségtelen, hogy elszántságot, odaadó buzgalmat, körültekintő, kitartó, aprólékos, folyamatos munkát igényel ez prédikátorok, gyülekezeti vének, vezetők és gyülekezeti tisztviselők részéről, a gyülekezetek tagjai részéről pedig megértésen alapuló, szívvel-lélekkel való együttműködést. 

Nem is a saját erőnkkel kell és lehet megvalósítani a szükséges változásokat. Ezért kezdődik az említett összeállítás azzal, hogyan újítsuk meg és tegyük rendszeressé az imaórákat minden egyes gyülekezetben. Szüntelen könyörgésre van szükség mindannyiunk szívének felülről jövő megindításáért, és ezzel párhuzamosan állhatatos előrehaladásra a megvalósításban. Ha ellankadnánk, ha megkísértene a feladás szándéka, akkor jusson eszünkbe a fenti bizonyságtétel: Mindaddig nem fogjuk elnyerni Isten gazdag áldását – amelyet pedig ránk szeretne árasztani – sem a gyülekezeti élet lelki megújulásában és megerősödésében, sem az evangelizációban, amíg nem követjük engedelmességgel az ő világosan elénk tárt, tudva tudott útmutatásait.

Bárcsak beteljesedhetne rajtunk az, ami egykor megvalósult a babiloni fogságból hazatért júdabeliek életében, akikre Jeruzsálem romjai újjáépítésének a nagy feladata várt! Aggeus próféta könyvében így olvashatunk erről: „Meghallotta Zorobábel… és Jósua… a főpap, és a nép összes többi tagja az Úrnak, az ő Istenüknek szavát…, és megfélemlett a nép az Úr előtt… És szólt Aggeus, az Úr követe, az Úr küldetésében a népnek: Én veletek vagyok – ezt mondja az Úr. Felindította az Úr Zorobábelnek, Júda fejedelmének a lelkét, és Jósuának…, a főpapnak lelkét, és a nép összes többi tagjának lelkét: bementek, és munkálkodtak az Úrnak, az ő Istenüknek házában.” (Aggeus 1,12–14) 

„[A júdabeliek] nem merték semmibe venni a megismételt figyelmeztetést, hogy mind jólétük, mind Isten áldása az utasításoknak való tökéletes engedelmességtől függ. Mihelyt elhatározták, hogy megteszik, amit az Úr mondott, Isten dorgálásai máris a bátorítás szavaira változtak. Milyen könyörületes a mi Istenünk! Ezt mondja: »Veletek vagyok.« A mindenható Isten biztosítja népét, hogy ha engedelmesek lesznek, akkor oda állnak, ahol az Úr meg tudja áldani őket nevének dicsőségéért. Ha Isten népe Őrá támaszkodik és Benne hisz, akkor az Úr meg fogja áldani őket.” (Ellen G. White: A te Igéd igazság, 105. o.)

Vankó Zsuzsa 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2.

Egyházon belül vagy egy házon belül?

Mindennapjainkban sokszor gyötörnek gondok bennünket, kérdések tartanak láncokon, melyekre – sokszor a helytelen értelmezés miatt – képtelenek vagyunk normális válaszokat adni. De nem csak mindennapi életünk, hitéletünk is szenved ilyen kérdésektől. Nem tudjuk, hogyan közeledjünk más felekezetű emberekhez, a mindennapi élet dolgaihoz, mikor sütik ránk a közösségekben szitokszónak számító bélyegeket. Mikor leszünk „megalkuvók” vagy hitelveink megtagadói, esetleg elvtelen egységtörekvés-hívők stb. Ötszáz év után újra el kell hangoznia annak az üzenetnek, amely leleplezi azokat, akik félelemmel akarják fenntartani a mesterséges egységet a felekezetekben, ezekben a mára már recsegő, ropogó, mégis olykor hatalmi erővel összetartani próbált szervezetekben. „Mi az igazság?” – tehetnénk fel a pilátusi kérdést. Az, hogy tévedtünk. Nem közösség az, ami annak látszik, s nem kötelező az, ami azzá vált. Jézus földi szolgálata alatt harcolt ezek ellen, és látva előre a jövő buktatóit, felkészített rá bennünket. 

A fenti kérdések kapcsán el kell gondolkodnunk Lukács evangéliuma alábbi két igéjén:

„És mondta néki Jézus: Ne tiltsátok el: mert aki nincs ellenünk [ellenetek], mellettünk [veletek¹] van.” (Lk 9,50)

„Aki velem nincs, ellenem van; és aki velem nem takar, tékozol.” (Lk 11,23)

Nem ellentétesek-e a kiemelt szakaszok? Nem mond-e ellent magának a Biblia ezeken a pontokon? Nemhogy ellent nem mond, hanem éppen egy mai probléma megoldását tárja elénk. Mert miről is szól e két ige? 

Az első esetben valaki, aki Jézus nevében munkálkodik, a tanítványok rosszallását váltja ki, s el akarják tiltani. Krisztus erre adja válaszul a „mert aki nincs ellenetek, mellettetek van” gondolatot. Talán nem volt igazuk a tanítványoknak? Hiszen, aki helyes úton jár, annak ide kell tartoznia, a látható közösségbe, fel kell vállalnia a sorsunkat, minket, csak itt válhat Isten követőjévé. 

Egyrészről ez roppant érdekes, hiszen ők maguk tették bizonyságát, hogy Jézus nevében szól, nem bírálták azért, amit tett, csupán úgy érezték, nem a cselekedetek a bizonyságok, hanem ők, a csoport, ezért kell ide tartoznia. Nem érzünk csöppnyi áthallást? Üdvözítő felekezet, egyház, csoport, egyesület? Ilyen régi ez a gondolat? Igen, ilyen régi. De ennek is két változata él most. Vagy valljuk, hogy mi vagyunk az üdvözítő egyház (mellékesen jegyzem meg, talán ez tisztességesebb, még ha véleményem szerint téves is), vagy tagadjuk, hogy nálunk lenne az üdvösség, de valljuk, hogy hozzánk kell csatlakozni, hogy elérd a kívánt célt. S hogy miért veszélyesebb a második álláspont? Mert Isten választott népe valóban egy közösség, a kihívottak közössége. Csakhogy ez jelen van minden akolban, szétszórva, ahogyan Jézus is állította: „Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók…” (Jn 10,16) De eljön az idő, amikor maga az Úr fogja megkeresni az övéit: „Mert így szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána.” (Ezék 34,11) Krisztus is így folytatta: „…azokat is kell, hogy vezessem, és hallgatnak majd az én szómra; és lesz egy nyáj és egy pásztor.” (Jn 10,16) 

De miért nem tartoznak ezek az emberek egy látható közösségbe, miért élnek külön? Az ok maga az ember. A Lukács evangéliumában lévő történetben valóban nem járt Jézus közvetlen környezetével a megrótt ember, de az biztos, hogy nem a Megváltó miatt, hiszen akkor nem cselekedett volna a nevében, ha nem értett volna egyet vele. Jézus látta a szívét. Talán régről hozott valamit, talán képtelen volt beilleszkedni a tanítványok közösségébe, mert – ahogyan most is – megrótták, megszúrták valamivel. Talán csak néhány ember jelentette számára a közösséget, azok, akik hallgatták Jézus szavait, akiknek ő eszköz lehetett az Isten felé. De olvasunk róla még egy nagyon fontos dolgot: „nincs ellenünk”. Nem vádolt, nem bántott, nem bírált, talán ismerte a saját akadályait, amiért nem tudott csatlakozni a tanítványokhoz. De túllépve ezen egy más akolban lévő juh lett belőle, mely Jézust képviselte. S az Úr elfogadta őt, bár nem volt velük testileg. 

Nem fogadhat el azonban egy másik állapotban lévő embert. Akiről azt monda, hogy „aki velem nincs, ellenem van…” Aki tehát Krisztussal nem tart, járhat vele – ahogyan Júdás is –, de akkor is Jézus ellensége lesz.

Mit kell tehát kimondanunk a reformáció után ötszáz évvel? Van üdvösség az egyházakon (értsd felekezeteken) kívül, de nincs Krisztuson kívül. Akik megértik többek között ezt az elvet is, és nem ragaszkodnak a biztonságot nyújtó, falakkal körbe vett aklokhoz, amelyek falait sokszor emberi hagyományok, gondolatok, tekintélyek „téglái” építik fel, azok Isten nyáját fogják alkotni. Ez a gondolat nem az Újszövetségben megjelenő kép, hisz az ószövetségi körülmetélés mozzanata ugyanerre vonatkozik, ezt példázza. Eltávolítani valami testit egy érzékeny részről, s így védtelenül állni a világ elé, csupán a hitünkkel, s bízni egyedül az Istenben, hogy meg tud és meg is akar védeni bennünket. 

Hogy megértették-e ezt az üzenetet az Ószövetség emberei? Erről tanúskodnak Mózes („Metéljétek azért körül a ti szíveteket, és ne legyetek ezután keménynyakúak.” – 5Móz 10,16) és Jeremiás próféta („Metéljétek magatokat körül az Úrnak, és távolítsátok el szívetek előbőreit, Júda férfiai és Jeruzsálem lakosai.” – Jer 4,4) szavai is. 

De miért lehetnek a fenti gondolatok megnyugtatóak? Mert egy nyájnak lehetünk részesei, melynek olyan pásztora lesz, aki „közülük” való, hisz emberré lett, megkísértetett, de nem vétkezett. Győzelmet szerzett ebben a testben, hogy mi is győzhessünk már ebben a testben, az Isten segítségével. János evangéliuma pontosan adja vissza ezt a képet, amikor a nyáj és a pásztor szavakat használja, hiszen a görög nyelvben ugyanabból a tőből származnak, mint ahogyan a mi pásztorunk is része volt a nyájnak, a saját nyájának, hisz ugyanazt a testet vette fel magára.

Kovács Zoltán

1 Pontosított fordítása a szövegben szereplő ὑμῶν szónak.

2 Pontosított fordítása a szövegben szereplő κἀκεῖνα δεῖ με ἀγαγεῖν mondatrésznek.

3 Pontosított fordítása a szövegben szereplő ποίμνη szónak.