2017. dec. 21.

16. szám – Reformátorok és hitehagyás – Tallózó c. rovat

Reformátorok és hitehagyás
Miért küldött reformátorokat Isten az egyházba? Ki mondható igazi reformátornak? 

A hitehagyás, a hűtlenség akkor következik be, ha a vezetők, prédikátorok és gyülekezeti tagok elkezdik figyelmen kívül hagyni Isten irányítását és törvényeit. Kezdetben befogadják ugyan az igazságot, de továbbhaladva emberi elképzeléseket, okoskodásokat követnek, amelyek idővel feltételezésekhez, végül engedetlenséghez vezetnek. Ezután elméjükben kialakul a Biblia és a prófétaság Lelke világos tanításaival való szembenállás. Az emberi bölcsesség válik istenükké. A sötétség világossággá változik, a világosság sötétséggé. Figyeljük meg, mit mondanak erről az ihletett tanácsok: 
„Azok, akik megfogadják a Salamon hitehagyásában rejlő intést, óvakodnak attól, hogy megtegyék az első lépést a Salamont elbuktató bűnök felé – csak a menny akarata iránti engedelmesség óvja meg az embert a hitehagyástól. Isten nagy világosságot és sok áldást árasztott az emberre. Ha ezt a világosságot és sok áldást nem fogadja el, semmi sem védi meg az engedetlenségtől és a hitehagyástól. Amikor azok, akiket Isten magas állással és felelős megbízatással tisztelt meg, Tőle elfordulva emberi bölcsességre építenek, akkor világosságuk sötétséggé változik. A rájuk bízott képességek saját csapdájukká válnak.” 
(Próféták és királyok, 83. o., eredeti számozás) 
„Korunkban a hitszegés és hitehagyás szelleme érvényesült, amelyet tisztánlátásnak neveznek, mert állítólag ismerik az igazságot. Ez valójában csak vak elbizakodottság. Emberi elméleteket dicsőítenek, és Isten, valamint törvénye helyére teszik őket. Sátán engedetlenségre csábítja az embert. Azt ígéri, hogy engedetlenségével szerzett szabadsága és függetlensége nyomán az ember olyan lesz, mint Isten. Azt látjuk, hogy az emberek Isten világos kijelentéseivel szemben foglalnak állást, és bálványimádóan az isteni kinyilatkoztatás fölé helyezik az emberi bölcsességet. Alkalmazkodnak a világ szokásaihoz, és azonosulnak elveivel. Ez annyira elhomályosítja értelmüket és megzavarja gondolkodásukat, hogy szinte már nem tudnak különbséget tenni a világosság és sötétség, az igazság és tévedés között. Olyan messzire távolodnak el a helyes úttól, hogy néhány úgynevezett filozófusnak a véleményét megbízhatóbbnak tartják a Biblia igazságainál. Úgy tűnik, hogy Isten Igéjének kérlelései és ígéretei, valamint az engedetlenség és a bálványimádás ellen meghirdetett ítéletei nem érintik szívüket. Azt a hitet, amely Pált, Pétert és Jánost áthatotta, idejétmúltnak, titokzatosnak tartják, amely nem méltó modern gondolkodók felfogásához.” 
(Próféták és királyok, 178. o.) 

Az egyház történetében, a nagy küzdelem korszakain át hitehagyást hitehagyás után találunk. Tragikus, hogy csak néhány tiszta foltot láthatunk a múlt eseményeire visszatekintve. 
Minden hűséges reformátor azért kezdte el munkáját, mert Isten Lelke meghívta arra, hogy a bűnt megrovásban részesítse. Elhívásuk Isten szent szavára és törvényének igazságos voltára alapozódott. Tudták, nincs megváltás a törvény cselekedetei nélkül, amely csak a Jézusba vetett hit általi megigazulás által nyerhető el. Az ő hitük adott nékik erőt életükben a bűn legyőzéséhez. 
Ez a hit, a Jézus hite munkálkodott bennük napról napra, ez bátorította őket Isten iránti szolgálatkészségre, ez késztette őket minden megismert igazság iránt engedelmességre. Ez a hit biztosította a naponkénti kapcsolatot Krisztussal abban a küzdelemben, amelyet szüntelenül meg kellett vívniuk, és segített győzniük a bűn felett. Így ők valóban a Magasságos fiaivá és leányaivá lettek. Félelmet nem ismertek, amikor képviselték a jelenvaló igazságot, ellene álltak a tévedéseknek és a hitehagyásnak. 
Reformátorokká váltak, nem a saját döntésük, hanem az Úr elhívása alapján. Szabadok voltak a test gyengeségeitől. Érzelmeik és szenvedélyeik felett mindig tudtak uralkodni, készek voltak önmagukat ellenőrzés alatt tartani, célkitűzésük Isten terveinek és rendeléseinek állhatatos követése volt. Megalkuvás nélkül követték az összes megismert igazságot, jellemükben kiábrázolódott Isten képmása. Mesterük használni tudta őket arra, hogy bemutassák az ő szeretetét, irgalmát, igazságosságát a megalkuvó egyház és az elveszett világ számára. Hasonló teremtmények voltak, emberi gyengeségekkel is küzdöttek. A történelem megörökítette kudarcaikat is. Azonban ne felejtsük el, nekünk Jézus Krisztus jellemét kell tükröznünk ahhoz, hogy elnyerjük az élő Isten pecsétjét. „Isten pecsétjét csak azok fogják elnyerni, akik Krisztushoz hasonló jellemmel bírnak.” (The Sevent-day Adventist Biblie Commentary, 7., 970. o.) 
„A világon mindenki az Úr tulajdona a teremtés és a megváltás jogán. Minden ember életéért áll a törvényszék előtt. Megadta-e Istennek, ami az Istené? Átadott-e Istennek mindent, ami megvásárolt tulajdonaként az Úré? Akik osztályrészükként értékelik az Urat, azok az ő ellenőrzése alatt állnak s magukra veszik jelét, Isten pecsétjét, mely az Úr különleges tulajdonának bizonyítja őket. Krisztus igazságossága jár előttük, és az Úr dicsősége követi őket. Az Úr megvéd mindenkit, aki az ő jelét viseli magán (2Móz 31,12–17).” (Uo., 969. o.)
Az egyház majdnem mindig támadta a reformátorok munkáját. Csak néhány halt meg közülük természetes halállal. A tanítványok mindegyikének erőszakos halállal kellett szembenéznie, kivéve Jánost. Sokan közülük az egyház keze által haltak meg, beleértve Jézust is. Szeretett Jézusunk megdöbbentő megrovásban részesítette az akkori egyházat (lásd Mt 23. fej.). 
Ellen White leszögezi a Válogatott bizonyságtételek I. kötetének 121. oldalán, hogy a legnagyobb szükséglete az egyháznak a megújulás és a reformáció. Miért? Az ihletett sorok megadják erre a választ – a hitehagyás miatt. 
„A krisztusi élet fejlődését a növekvő alázat jellemzi, az pedig a növekvő ismeret eredménye. Aki egy Krisztussal, az eltávolodik minden bűntől. Isten félelmében hirdetem nektek: tudtomra adták, hogy sokan közületek nem fogják elérni az örök élet mértékét, mert hamis alapokra építenek. Isten magatokra hagy benneteket, „hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja szíveteket”. Elhanyagoljátok a Szentírást. Lenézitek és elvetitek a Bizonyságtételeket, mert megfeddi dédelgetett bűneiteket, s megzavarja önteltségeteket. Amikor valaki a szívébe zárja Krisztust, akkor az ő képmása tör felszínre az életében.”
(Bizonyságtételek, V. köt., 49. o., eredeti lapszámozás szerint.)
„Napról napra, éjszakáról éjszakára sajog a szívem a gyülekezeteinkért. Sokan visszafelé fejlődnek. »Az igaz ember útja egyre világosabb, míg fényes nappal nem lesz.« (Péld 4,18) Az igaz ember mindig előre és felfelé menetel. Lépésről lépésre halad kegyességben, erőben és dicsőségben. Ez minden gyülekezetünk kiváltsága. De mennyire más az állapotunk! Isteni világosságra van szükségünk, feltétlenül irányt kell váltanunk. Tudom, miről beszélek. Ha nem válnak igazán kereszténnyé, akkor elgyengülnek, növekedni fog közöttük a széthúzás, és sok embert vezetnek a kárhozatba. 
Annyit mondhatok csak, vegyétek komolyan az Istentől nyert világosságotokat, s kövessétek azt, bármi áron! Ez az egyedüli biztonságotok. Legyen egyetértés soraitokban! Bárcsak segítene az Úr megjavulnotok, még ha meg is kell feszíteni magatokat! Gyűjtsétek össze a világosság eddig elveszett sugarait! Gyűjtsétek össze szelíden, reszketve, félve! Az ősi Izráel bűne az volt, hogy semmibe vették Isten kinyilatkoztatott akaratát, s a maguk útján jártak, amerre meg nem szentelt szívük vezette őket. Lábuk nyomát gyakran követi Isten mai népe, pedig minderre ugyanolyan rosszallással tekint az Úr.”
(Bizonyságtételek, V. köt., 93–94. o., eredeti lapszámozás szerint.) 

 A Bizonyságtételek V. kötetében Ellen White közel hússzor kijelenti az egyház visszafejlődését és hitehagyását, amely tökéletesen megegyezik azzal, amely a régi egyházban is jelen volt. (Lásd 72–77, 93– 94, 99, 160, 217, 226, 297, 456, 535, 601. o.) 

Az alábbi felhívás az 1882. május 30-ai, healdsburgi (California) tábor-összejövetelre, felolvasásra készült. Írója (Ellen White) távollétében ösztönzést érzett, hogy a gyülekezet számára eljuttassa ezeket a figyelmeztetéseket és utasításokat. 
„Szomorúság tölt el, ha népünk állapotára gondolok. Nem az Úr zárta be előttünk az eget, hanem szüntelen visszaéléseink választanak el minket Istentől. Büszkeség, irigység, a világ szeretete él szívünkben, anélkül, hogy száműzetéstől vagy kárhoztatástól tartana. Súlyos bűnök, elbizakodottság láthatóak köztük. Mégis az az általános nézet, hogy állapotunk virágzó, s békesség és lelki jólét jellemzi a gyülekezetet. A gyülekezet elfordult vezetőjének, Krisztusnak a követésétől, s most következetesen Egyiptom felé vonul vissza. Mégis csak kevesen riadnak fel és döbbennek meg a lelkierő hiánya miatt. Az Isten Lelke bizonyságtételeiben való kételkedés, sőt hitetlenség erjeszti mindenfelé a gyülekezeteinket. Sátán akarta ezt. A lelkészek, akik Krisztus helyett önmagukat prédikálják, ők akarják ezt. Nem olvassák és nem becsülik a Bizonyságtételeket. Isten szól hozzátok. Világosság ragyog Igéjéből és a Bizonyságtételekből, de mindkettőt megvetitek, mindkettőt semmibe veszitek. A következmény nyilvánvaló: hiányzik közülünk a tisztaság, az odaadás és a komoly hit.” 
(Bizonyságtételek, V. köt., 217. o.) 
Mi Isten üzenete az egyház részére ma? „Kiálts, ne sajnáld a torkod! Harsogjon hangod, mint a kürt! Mondd meg népemnek, hogy mi a bűne, Jákob házának, hogy mi a vétke!” (Ésa 58,1)
„Ezekben a félelmetes időkben, közvetlenül Krisztus második eljövetel előtt, Isten hű igehirdetőinek még Keresztelő Jánosnál is élesebb bizonyságot kell tenniük. Felelős, fontos munka áll előttünk. Akik simán szólnak, azokat Isten nem ismeri el pásztorainak. Félelmetes gyász következik rájuk.”
(Bizonyságtételek, I. köt., 321. o.) 

Ahogyan az egyház ellene állt a reform szónak a múltban, és üldözte Isten reformátorait, ez fog megtörténni újra: 
„Értenünk kell az időt, amelyben élünk. Jelenleg félig sem értjük azt. A szívem beleremeg, amikor arra gondolok, milyen ellenséggel kell szembeszállnunk, és mennyire készületlenek vagyunk erre. Isten újra és újra elém tárta, hogy Izráel gyermekeinek küzdelme és közvetlen Krisztus első eljövetele előtti magatartása Isten népének a helyzetét ábrázolja Krisztus második megjelenése előtt. Az ellenség igyekezett megragadni minden alkalmat arra, hogy irányítása alá vonja a zsidók gondolkodását, és ma is Isten népének megvakítására törekszik, hogy ne ismerhessék fel a drága igazságot.” 
(Szemelvények Ellen White írásaiból, I. köt., 406. o.) 

Isten segítse az ő népét, hogy megújulás és reformáció jöjjön létre naponta a mi szeretett egyházunkban. Jézus mondja: „Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,14) 
Az utolsó napok prófétája közli a következő ünnepélyes szavakat: 
„Álljunk az igazság oldalára, amikor a többség elhagy minket! Akkor harcoljuk az Úr harcát, amikor kevés a harcos! Ez a próbatételünk. Izzó lelkesedést kell merítenünk mások hidegségéből, bátorságot mások gyávaságából, és hűséget az árulásukból, mert nemzetünk akkor majd a nagy lázadó mellé áll.”
(Ellen White: Bizonyságtételek, V. köt., 136. o., eredeti számozás szerint.) 

Mindenki, aki megmenekül, az hűséges reformátor. A 144 ezerbe az utolsó nemzetség reformátorai tartoznak, akik mentesek a csalárdságtól, bűntől, ők mutatták be a világnak Isten szeretetét, azáltal, hogy bizonyságot tettek róla. 
A reformált keresztény Krisztus igazságával rendelkezik, amely a hit általi engedelmesség által valósul meg. ők elpecsételtetnek, képviselik a hangos kiáltást, az utolsó üzenetet, ebben a haldokló világban. 
Szerző: Ron Spear; 
fordító: Fehér János 

(Our Firm Foundation, 1996. november)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése