Érzelmeink titokzatos világa
A kívánatos cél: az „erős szív”
A kívánatos cél: az „erős szív”
A titokzatos emberi agy, illetve „szív”
Indokolt a címben foglalt „érzelmeink titokzatos világa” kifejezés, mert az érzelmek meghatározása, működésük leírása komoly megfigyelést és összefüggéseket kereső gondolkodást kíván. Bonyolultsága miatt szinte lehetetlen pontos, teljes leírást adni róla.
Az ember lelkivilágának megértéséhez a legtöbb, legjobb segítséget a bibliai kijelentések adják, amelyek – Jézus meghatározása (Mt 4,4) és az Ószövetség számos kijelentése (például Ezék 37,17) szerint – „Isten szájából származó beszédek”.
Az átvitt értelemben használt „szív” szó az ember összes lelki tevékenységét jelöli a Biblia fogalomvilágában, amelyeknek a központja, fizikai szerve egyébként az agy. Mindig fontos elismételni, amikor a „szív” bibliai fogalmáról esik szó, hogy van egy fontos különbség a magyar nyelvben való átvitt értelmű használata és bibliai átvitt értelmű használata között. Magyar nyelvünkben főként az érzelemvilágra utalunk a „szív” szóval. A bibliai fogalom viszont az ember egész lelkivilágát jelöli, tehát az értelmi és akarati tevékenységeit is. Ezáltal az is világossá válik, hogy az érzelmeket nem lehet elkülöníteni a többi lelki funkciótól, az értelem, a lelkiismeret és az akarat vagy döntési képesség működésétől. Ezekről a lelki megnyilvánulásokról bővebben olvashatunk A boldogság törvénye c. könyvben
, most főként az érzelmekre fordítjuk a figyelmet, noha ezeket csak elméletileg lehet különválasztani a többi lelki tevékenységtől.
Az emberi „szív” tökéletes ismerője csakis annak Alkotója lehet. Így szól erről a 33. zsoltár: „Az égből letekint az Úr, látja az emberek minden fiát… Ő alkotta mindnyájuk szívét, jól tudja minden tettüket.” Egy másik bibliai kijelentés szerint: „Az Úr minden szívbe belát, és minden emberi gondolatot jól ért.” (1Krón 28,9) Egy harmadik ige felteszi a kérdést, hogy „kicsoda ismerheti” az emberi szívet, majd Isten kijelentése felel e kérdésre: „Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem, és a veséket vizsgálom.” (Jer 17,9–10)
(A vese szó – ugyancsak átvitt értelemben, itt és másutt is az Írásban – a szív váltófogalma: szintén az ember titokzatos belső világát, lelki tevékenységeit jelöli.)
Az érzelmek szerepe az ember lelkivilágán belül
Különlegesen nehéz feladat az érzelmek lényegének megragadása. Minden lelki tevékenységünket kísérik, az egész életet mintegy érezzük. Ezenkívül személyiségünk is tükröződik az érzelmeinkben.
Az érzelmek jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy érzelmileg nagyon gyorsan reagálunk minden dologra, amivel találkozunk. Az érzelmi reakció megelőzi az értelmi vagy lelkiismereti választ, hiszen ahhoz külön munka, tudatos megfontolás kell. Az érzelmi reagálás viszont az ösztönös természetből fakad, ezért automatikus, külön odafigyelést, belső összeszedettséget nem igényel.
„Az érzelmi elme sokkal gyorsabban dolgozik, mint a racionális elme, akcióba lép anélkül, hogy egy pillanatig is mérlegelné, mit cselekszik. Ez a gyorsaság áll útjába a gondolkodó elmére jellemző szándékos, elemző reflexiónak… Az érzelmet kiváltó momentum és az érzelem kitörése közt szinte nincs hézag…”
„A lélek vagy szereti, vagy nem szereti az érintett tárgyat, vagy rokonszenvezik vele, vagy ellenszenvvel viseltetik iránta: ez lényegében nem különbözik a szeretet vagy a gyűlölet indulatától. Ha a lélek fokozottan, élénken és erősen kedvel valamit, vagy ilyen hajlandóságot mutat iránta, voltaképpen szereti. Ha pedig az ellenszenv vagy a nemtetszés erős, akkor valójában gyűlöli azt… [Érzelmeink] minden megnyilvánulásában jelen van a helyeslés és a kedvelés, vagy pedig a helytelenítés és az elutasítás… [Az érzelem vagy] a látott dolgok felé vezeti a lelket, hogy csüggjön rajtuk és keresse azokat [vagy]… ódzkodik tőlük és elutasítja azokat. Az előbbi fajtába tartozik a szeretet, a vágy, a remény, az öröm, a hála, a gyönyörködés. Az utóbbi foglalja magában a gyűlöletet, a félelmet, a haragot, a bánatot és a hasonlókat…”
Az érzelmek erősen hatnak a döntéseinkre. Tanulságos a magyar indulat szó elemzése. Az indulat erős érzelmi töltetre utal, ugyanakkor az is benne van a szó alapértelmében, hogy ez az érzelmi töltet egyben indíték is: szavak kimondására vagy cselekvésre indít. Ugyancsak Edwards írja:
„Természeténél fogva az ember csaknem teljesen tétlen maradna, hacsak valamilyen indulat, a szeretet vagy a gyűlölet, a vágy, a remény, a félelem vagy egyéb nem sarkallná. Azt tapasztaljuk, hogy az indulatok ösztökélik az embereket életük minden dolgában: az indulatok hajtják, serkentik és buzdítják őket minden törekvésükben, de különösképpen a nagy erőfeszítést és igyekezetet igénylő ügyeikben. Fölötte serénynek és mozgalmasnak látjuk az embervilágot, de benne a mozgást az indulatok idézik elő: vond ki belőle teljességgel a szeretetet és a gyűlöletet, a reményt és a félelmet, a haragot, a buzgóságot és a gyöngéd vágyat, s az egész világ nagyrészt mozdulatlanná és élettelenné válnék, az emberek szinte teljességgel eltespednének, semmilyen komoly törekvésre nem adnák magukat.”
Az érzelmeknek tehát igen fontos szerepük van, de egyben titokzatosak és rendkívül sokfélék is. Ezért nehéz rövid definícióba sűrítve meghatározni az érzelmek mibenlétét:
„Kitérnék arra, mit értek az emóció (érzelem) szón: pontos jelentését több mint száz év óta próbálják meghatározni a pszichológusok és filozófusok… Felfogásom szerint az érzelem szó egy érzést jelöl a hozzá kapcsolódó gondolatokkal, pszichés és testi állapotokkal és cselekvési késztetésekkel. Száz- meg százféle érzelem létezik, vegyülnek, variálódnak, mutációk és árnyalataik keletkeznek. Az érzelemnek sok olyan finom árnyalata van, amelyre még szavunk sincsen.”
Miből fakadnak, mitől függnek érzelmi reakcióink? Megfigyelhetjük, hogy bizonyos mértékig az egészségi állapotunk, testi közérzetünk is befolyásolja ezeket. Kedvetlenséget, ingerültséget, rosszhiszemű nehezteléseket okozhat például a fej- és gyomorfájás, vagy egyéb testi fájdalom, a hosszan tartó betegség, vagy a fogyatékkal élni kényszerülés. A körülöttünk élők viselkedése is leterhelhet érzelmileg, bosszúságot, haragot, elkeseredést válthat ki belőlünk, vagy éppen felhangoltságot, örömet okozhat. Ezek külső tényezők, amelyek befolyásolhatják érzelmi állapotunkat, de az érzelmek legfőbb forrása mégis az ember saját személyisége, avagy „szíve”, a bibliai szóhasználat szerint.
A személyiség kétségtelenül létező valóság, de rendkívül nehéz precízen meghatározni. Csaknem vele azonos fogalom a jellem, amely az egyes ember jellegzetes lelki tulajdonságainak az összességét jelöli. Az ember egyedi személyiségét vagy jellemét több tényező alakítja: a születéskor magával hozott genetikai hajlamok, továbbá a szülői nevelés és a környezeti hatások, de legfőképpen az egyén személyes, szabad választásai.
Az érzelmek forrását keresve azonban még mélyebbre kell hatolni, a személyiség belső rétegeit is fel kell tárni. Itt már biztosan eltévednénk, mint a sötét erdőben, ha a bibliai igék, az isteni kinyilatkoztatás nem jönne segítségünkre. Egyedül a Szentírás tudósít az emberi történelem kezdetén bekövetkezett bűnesetről. Az Írás szerint azóta minden ember genetikai örökségében hordozza a bűnre – azaz az énközéppontúságra – való hajlamot, amiből a bűnnel fertőzött környezetben egyfajta vétkezés kényszere alakul ki. „Miképpen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek…” – írja Pál apostol (Rm 5,12). A „bűn törvénye ott van az én tagjaimban” (Rm 7,23) – állapítja meg ugyancsak ő, a saját példáján szemléltetve az emberi természet nyomorúságát. Eszerint valamiképpen a lelki tevékenységeink testi hordozóiba van belevésve az önzés törvénye mint genetikai törvény.
Ennek következtében mindegyikünknek az a természetes – a közmondást idézve –, hogy „magunk felé hajlik a kezünk”, még az úgynevezett szenteké is. Mindig az a kézenfekvő számunkra, hogy „magunknak kedvezzünk” (Rm 15,3), a magunk javát keressük mások előtt, illetve mások ellenében is. Olyan erős ez a hajlam, hogy képes ellenkezni az elménk meggyőződésével, személyiségünk igazi akaratával, és azt rabul ejtve, belevinni minket a bűn cselekvésébe (lásd Rm 7,14–24). Az elkövetés aztán tovább erősíti a bűnre való genetikai hajlamot, mert a genetikai törvényhez hozzáadódik a szokás törvénye is. Így fejezi ki ezt képiesen az alábbi ige: „Júda vétke gyémántheggyel, vastollal van felírva szívük táblájára.” (Jer 17,1) Ez tehát az egyik réteg az ember lelkivilágában, a bűnre, azaz az önzésre való ösztönös hajlam. E hajlam erőssége egyénileg különböző aszerint, hogy az ember milyen sokszorosan és milyen mélységben vétkezett, illetve mennyiben vette igénybe a megbocsátó és gyógyító isteni kegyelmet.
Valami más is bele van írva azonban az ember szívébe, ugyancsak született adottságként. Pál apostol rámutat arra, hogy még a teremtő és megváltó Istent tudatosan nem ismerők is „megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretük és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik” (Rm 2,16). A lelkiismeret, az erkölcsi ítélőképesség, amely minden emberben adott eredetileg, Isten törvényéhez van „kódolva”. A lelkiismeret működése azonban gyengülhet, torzulhat a későbbiekben, az ember szabad választásai következtében. Ugyanakkor igazságosság és a szeretet felé terelő befolyások is érhetnek bennünket, amelyek az isteni kegyelem megnyilatkozásai, és emberi tényezőkön keresztül is hathatnak ránk. Ilyen például a pozitív szülői nevelés vagy az emberi példák, de ide sorolhatók a természet harmóniájának, szépségének a sugallatai is, és akár az igazat és szépet megjelenítő művészeti alkotások is. A bűn jelenléte és hatalma mellett tehát az isteni kegyelem munkája is jelen van világunkban, mégpedig igen sokféleképpen. Egy zsoltárige így fejezi ki ezt: „Az Úr kegyelmével telve a föld.” (Zsolt 33,5)
Az ember érzelmi reakciói a személyiségnek vagy szívnek ezekből a különböző rétegeiből származnak. A személyiség minőségétől, pozitív irányú fejlettségétől, illetve az isteni kegyelem munkájával való kapcsolatunktól függ, hogy melyik réteg indíttatása dominál inkább az adott pillanatban. Egy biztos: az énközéppontúság, a szokás törvényével megerősített genetikai hajlam a legmeghatározóbb. Főként a hirtelen, szinte öntudatlan reagálásokkor ez jön elő.
Ez a hajlam olyannyira erős, hogy még akkor is bele tudja rántani az embert a bűnbe, ha személyisége tudatos felével már teljesen Isten erkölcsi törvényének az oldalán áll (lásd ismét Rm 7,14–25).
Az ember csakis akkor tudja kivédeni gyorsan ható, önzés felé húzó ösztönös érzelmi reakcióit, illetve az ezeken keresztül ható kísértést, ha a Szentlélek az adott pillanatban benne „lakik”, belülről óvja a rossztól és készteti a jó akarására (Rm 8,2; 9,11; Fil 2,13). Ezért kötötte Jézus a tanítványai lelkére: „Vigyázzatok és imádkozzatok…, mert jóllehet a lélek kész [értsd: a jóra, az igazra], de a test erőtelen.” (Mt 26,41 – a test az eredeti görög szövegben: sarx, ami átvitt értelemben a megromlott, ösztönös természetet jelöli.) Az önös hajlamok annyira meghatározóak, hogy ez a kijelentés található általános érvénnyel az emberi szívre vonatkozóan Jeremiás próféta könyvében: „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az, kicsoda ismerhetné…” (17,9)
Érzelmeink tarka világában tehát nem könnyű eligazodni. Sokféle testi és külső tényező lehet a forrásuk, továbbá személyiségünk különböző rétegeiből származhatnak. „Érzelmeink olyan változóak, mint a felhők… Az érzelmek gyakran becsapnak…, mert változatosak és külső körülményektől is függnek… Nem bölcs dolog önmagunkra összpontosítanunk figyelmünket és az érzelmeinket tanulmányozni. Ezzel hitet gyengítő és bátorságunkat pusztító nehézségeket támasztunk. Ha közelről figyelgetjük érzelmeinket, és átadjuk magunkat nekik, az lesz az eredmény, hogy kétségeket melengetünk, eluralkodik rajtunk a tanácstalanság.”
Nem jó tehát az érzelmeinkkel foglalkozni oly módon, hogy ezeket adottságoknak tekintjük, mintegy megadjuk magunkat nekik, és úgy próbáljuk boncolgatni őket, hogy azonosítjuk magunkat, a személyiségünket velük. Más megközelítésben viszont fontos eligazodni az érzelmeink világában. Ellen White a következőket is írja: „Kritikus szemmel kell megvizsgálnunk szívünk bonyolult érzelmeit és indítékait, hogy kinyomozzuk, mi az, ami helytelen… Isten azt akarja, hogy vizsgáljuk meg saját szívünket.”
Ahelyett, hogy megadnánk magunkat az érzelmeinknek, arra kell törekednünk, hogy az első ösztönös, érzelmi reakciót értelmi és lelkiismereti megfontolás kövesse. De ezzel is csak akkor kontrollálhatjuk helyesen az érzelmeinket, ha az értelem és a lelkiismeret fejlett, kiművelt – leginkább pedig akkor, ha Isten Igéjének a tévedhetetlen és érzékeny erkölcsi mércéje épült bele ezekbe, és mindezeken felül „a Szentlélek vezérel minket” (Rm 8,14). Az Írás így jellemzi az igaz embert: „Meggondolás őrködik feletted, értelem őriz téged.” (Péld 2,11)
Ezen a ponton fontos felhívni a figyelmet arra, hogy az énközéppontúság hajlama kényelemszeretővé teszi az embert. Az ösztönös érzelmi késztetés magától jön, ezért az embernek az a kényelmes, ha egyszerűen átengedi magát ennek. A tudatosság, az értelmi és lelkiismereti kontroll elvégzése belső munkát igényel. A bűneset utáni ember viszont „rest szívű” (Lk 24,25) az öndédelgetés hajlama miatt. Pedig valójában csak addig tűnik nehéznek a folytonos belső munka, míg be nem gyakoroljuk. Először „igának” látjuk, de aztán rájövünk, hogy ez az iga valójában „gyönyörűséges és könnyű” (Mt 11,28–29). Az Írás szerint azon lehet lemérni az emberi személyiség minőségét, értékét, hogy mennyire használja minden lelki képességét, mennyire összhangban működnek ezek, azaz az első ösztönös érzelmi reakciót mennyiben követi értelmi és lelkiismereti megfontolás. „Amint az ember magában gondolkodik [fontolgat], olyan ő [avagy: az ő]” – olvashatjuk az igében (Péld 23,7 pontosított fordításban). (A „falat” szó dőlt betűvel szedett a Károlyi-fordítású Bibliában, ami azt jelzi, hogy ez a szó nem található az eredeti szövegben, csupán fordítói kiegészítés.)
Itt megint egy nagyon lényeges ponthoz érkeztünk: Saját tudatos választásainkkal alakíthatjuk az érzelmeinket. Az értelmi és lelkiismereti megfontolás nyomán ugyanis tudatos meggyőződés és döntés születik. Ami felől pedig meggyőződött az ember, amit elfogadott, azt szereti is, ahhoz érzelmileg is pozitívan viszonyul. Ennélfogva az ilyen érzelem indítására megvalósuló cselekvés örömteljes. Az érzelmi, gondolkodásbeli fegyelem valójában megkönnyíti, megszépíti az életet, mivel energikus, teljes szívből való cselekvésre készteti az embert.
Példabeszédek könyve bölcs mondásai találó hasonlatokkal világítják meg ezt: „Aki uralkodik a maga indulatán, jobb annál, mint aki várost vesz meg.” (16,32) „Mint a megromlott és kerítés nélkül való város, olyan a férfi, akinek nincs birodalma az ő lelkén.” (25,28) Nyilvánvaló, hogy az utóbbi hasonlat pozitív megfogalmazásban is érvényes: fallal bekerített, védett városhoz hasonlít annak az embernek a lelkivilága, aki gyakorolja az érzelmi és gondolkodásbeli fegyelmet.
Jézus nem véletlenül fogalmazta meg az „első és nagy parancsolatot” így: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből.” (Mt 22,37–38) Az Isten iránti szeretet kétségtelenül érzelem is, de olyan érzelem, amely tudatos választás eredménye, értelmi meggyőződésen és lelkiismereti megfontoláson alapszik. Hasonló ige 1Krón 28,9: „Ismerd meg a te Atyád Istenét, s szolgálj néki tökéletes szívvel és jó kedvvel…” Ami megismerésen, megértésen, lelkiismeretileg is megfontolt választáson alapszik, azt az ember már szereti is, és „tökéletes szívvel”, „jó kedvvel”, örömmel cselekszik ennek megfelelően. Ebből látszik, hogy milyen vétek csupán az ösztönös, felszínes érzelmekre játszva törekedni emberek „megtérítésére”.
A fentiek nyomán érthetjük meg az alábbi, érzelmeink nevelésére vonatkozó tanácsokat:
„Neveljük a szívünket… Szoktassuk lelkünket bizakodásra… Gondolatmenetünk megváltoztatása céltudatos erőfeszítésbe kerül, de lehet változtatni.”
Ellen G. White: A nagy orvos lábnyomán, Advent Kiadó, Budapest, 2001, 175., 172. o.
„Szokj önfegyelemhez! Még gondolataidat is Isten akarata alá kell rendelned, érzelmeidet pedig a józan ész és a hit fegyelme alá. A rossz gondolatokat rossz érzelmek követik, márpedig a gondolatok és az érzelmek összessége alkotja a jellemet.”
Ellen G. White: Üzenet az ifjúságnak, BIK, Budapest, 2002, 56. o.
A kívánatos cél: az „erős szív”
A bűneset után, az isteni kegyelem munkája nélkül ilyen az ember állapota a Szentírás szerint: „Minden fej beteg, és minden szív erőtlen.” (Ésa 5,1) Erőtlen az ember ellenállni a rossznak, és erőtlen cselekedni a jót, mert az énhez tapadó ösztönös érzelmek uralják, ezek határozzák meg szavait és cselekedeteit. Önzése, kényelemszeretete miatt „rest szívű”, nem kontrollálja a gyors, ösztönös érzelmeket az értelem és a lelkiismeret megfontolásával, illetve ezek nincsenek is olyan tartalommal telítve, hogy igazán biztos iránytűt jelenthetnének.
Az Isten kegyelme által meggyógyított, helyreállított, igaz ember viszont „erős szívű”. Az alábbi igék arról tanúskodnak, hogy csak az élő Istenben bízó ember lehet igazán erős szívű: „[Az igaz ember] semmi rossz hírtől nem fél, szíve erős, az Úrban bizakodó.” (Zsolt 112,5–7) „Ezsdrás erős szívvel törekedett keresni és cselekedni az Úr törvényét, és tanítani Izráelben a rendeléseket és ítéleteket.” (Ezsdr 7,10) „[Mózes] hit által hagyta ott Egyiptomot, nem félvén a király haragjától, mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.” (Zsid 11,28)
Hogyan lehet tehát erős szívűvé az ember? Mindenekelőtt azáltal, hogy nem az ösztönös érzelmei uralják, nem ezek határozzák meg a döntéseit. Minden lelki képességét használja, és ezek rendeltetésszerűen, összhangban működnek, így uralma van a saját lelke felett. Bizonyos mértékig elérheti ezt az ember Isten nélkül is, akár önérdekből is kialakíthat egyfajta érzelmi és gondolkodásbeli fegyelmet. Állandóan, következetesen – és úgy, hogy értelme, lelkiismerete Isten igazságának az ismeretével és szeretetével telített – azonban csak akkor képes erre, ha folyamatosan munkálkodik benne Isten kegyelme, Szentlelke. A félelem és az aggodalom ösztönös érzéseit is csak Istenbe vetett személyes bizalom, az ő ígéreteibe vetett hit által lehet elhárítani, legyőzni.
Azt az embert, aki folyvást szemléli Isten tökéletességét – aki betelik teremtett művei és Igéje szépségével –, tudatosan választott, erős, pozitív érzelmek motiválják. Ezek pedig odaadó, teljes szívvel és örömmel végzett munkára, kitartó szolgálatra késztetik őt Isten és embertársai iránt.
„Ha nem buzgón gyakoroljuk a vallást, és akaratunk nem fejt ki erős tevékenységet, akkor nem érünk semmit. A vallás dolgai olyan nagyszerűek, hogy szívünk bármely velük kapcsolatos tevékenysége csak akkor méltó természetükhöz és méltóságukhoz, ha élénk és erőt sugárzó. Olyan eleven hajlandóságot, mint amilyet a hit követel, nem kíván meg semmi más, és langymelegség semmi másban nem olyan felháborító. Az igaz hit mindig erős, és ereje legelsőképpen a szívben jelenik meg – azaz a vallás belső gyakorlásának igazi és eredeti székhelyén. Ezért mondjuk az igaz hitet a kegyesség erejének, megkülönböztetvén annak látszatától: »…akiknél megvan a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét.« (2Tim 3,5) Akikben a hit ép és szilárd lábakon áll, azokban Isten Lelke erős szent indulatokat támaszt, miként írva van: Isten az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét adta nékik (2Tim 1,7).”
Nem egészen pontos tehát úgy fogalmazni, hogy nem jó, ha az érzelmeink vezérelnek minket. Az érzelmek mindenképpen motiválnak, mint Edwards írja: „Az emberi természet alkotója nemcsak indulatokat (érzelmeket) oltott az emberbe, hanem azokat nagymértékben cselekedeteink rugóivá is tette.”
A pontos megfogalmazás úgy hangzik, hogy nem szabad átengednünk az irányítást az ösztönös érzelmeknek, a gyors, ösztönös érzelmi reakcióknak. Tudatos értelmi és lelkiismereti kontroll alá kell helyezni ezeket. A tudatos lelki tevékenység nyomán fakadt pozitív érzelmek pedig már nem baj, ha erősek. Sőt minél erősebbek, annál jobb. Ezek az érzelmek – amelyekkel teljes lényünkkel azonosulni tudunk, és amelyeket mintegy tudatosan választottunk – lelkesedéssel, kitartással és örömmel végzett cselekvésre motiválnak.
Vankó Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése