„Bartók Béla, a világhírű magyar zeneszerző, népzenekutató és zongoraművész szépírói babérokra, legalábbis ilyenek publikálására sohasem törekedett, efféle készséget eláruló levelezése az évek múlásával egyre higgadtabbá vált, végezetül a ridegségig tárgyilagos, az aprólékosságig menő tudományos igazságszeretet emberének mutatja őt.
Édesapját, id. Bartók Bélát (1855–1888), az egykori Torontál megyei Nagyszentmiklós – ma Sinnicolaul Mare – földmívesiskolájának igazgatóját, nyolcéves korában vesztette el. A félárva gyermeket, kis húgával együtt, özvegy édesanyja tanítónőképzős elfoglaltsága, tanítónői munkája közepette, gondok közt nevelte fel… A túlságosan korán, harminchárom éves korában elhunyt apáról szinte semmi elképzelésünk sincs. Pedig ez az édesapa megérdemli a figyelmünket. Idősebb Bartók mint a nagyszentmiklósi földmívesiskola igazgatója, s mint alapító és választmányi tagja a Torontál vármegyei gazdasági egyesületnek, küzdött a megyei maradiság ellen: a régi Délkelet-Magyarország torontáli parlagján virágoskertet szeretett volna csinálni. Tanulmányokat, könyvet, cikkeket írt… Szépírói babérokra is törekedett… Pedagógiai, társadalmi, irodalmi elfoglaltsága mellett zenekart szervezett, maga is megtanult csellózni, hogy a komolyabb zene szeretetére és művelésére serkentse környezetét. A társadalom megújhodásáért vívott harcában mintha újra Széchenyi nemzedéke lépne elénk: Vallásos tépelődéseiben, moralizáló írásaiban is egy Széchenyi-faragású ember áll előttünk. Rövid élete során rengeteget dolgozott, hihetetlen akaraterővel tört előre, valójában felőrölte magát. Ha élete fonala meg nem szakad, az ország vezető szellemei közé küzdi fel magát. Zömmel 1884 és 1887 közt írt, helyi lapokban megjelent írásaiból a Húsvéti elmélkedés címen közzétett tárcát mutatjuk be, hogy megismerjünk valamit abból a szellemi légkörből, amelyből fia, a kis Bartók Béla, a későbbi nagy muzsikus, korunk géniuszóriásává nőtt.” (Demény János)
Mit használ az ember alkotó művészetének diadalma, ha a lélek világa elé tátongó űr mindinkább elnyeli a földi élet igaz örömeit, ha az anyag uralma a szellem felett sivár küzdelemmé törpíti a mindennapi életet?! Valóban, ma alig látunk eszméket megszülemleni, annál kevésbé értük lelkesülni. Az életcél nem a szépet tekinti a legfőbb jónak, hanem a hasznost a legnagyobb okosságnak. A földi boldogság nem a családi élet tiszta örömeiben, hanem az agykábító s érzéktompító nagyvilági zaj köznapi izgalmaiban keresi éltető forrását. Talán soha sem volt annyi önmagával meghasonlott, elégületlen ember a földszínén, mint ma, a haladás, a fejlődés e kitűnő századában, alig találunk embertársra, ki magát szerencsétlennek nem érezné, s nem volna vágya elérhetetlenek után. Pedig nem volt még korszak, melyben mérsékelt életmód, becsületes munkásság mellett az jobban feltalálható lenne, a boldog megélhetés feltétele.
Mit várhatunk tehát e korban az erkölcs hatalmától? – Semmit! Az érzéketlenség és lelketlenség egész hosszú sora vonul a közéleten. Alacsony anyagi érdekek elnyomják a szív és lélek nemes érzelmeit, s a lelkiismeretlenség egész divattá válik. Üres versengés a társas élet köznapi babéraiért, elnyomják a tudományok, elvek, következetes törekvések jogosult felszínre jutását. Mindent unalmasnak tart a léha társadalom, csak azt nem, amivel idejét agyonütni igyekszik, a mindennapi tivornya észbontó zsivaját. S ha ezután a természet szabta életfolyamattal való ellenkezésben kifárad a test, ellankadnak az idegek, itt-ott feleszmél az ember; feltámad a szív és lélek hatalma, jogos igénye kiszakítja őt a mámorból, s dologhoz lát, s a rideg munka közben oly jól esik neki világi zaj helyett a csendes családi tűzhely melegénél enyhülést találni!
S a világ? – bolondnak tartja az ilyen okost… kacagja, mert ésszerűen él, s mesterkéletlen örömökben talál pihentető szórakozást; később irigyli, gúnyolja… majd sárral dobálja… S mert nem az erények korszakában élünk, a romlottság diadalmaskodik az erkölcs feje felett…
„Nincs társas életünk” – hangzik minden oldalról. Igen, de senki sem kutatja az okot, hogy miért nincs? Sokan talán nem is tudják mi az, mások ferdén ítélnek felette. A nagy korszakokat a nagy emberek alkotják; a mindennapi társas élet általunk képeztetik. Tehát a társas élet önmagunkban keresendő elsősorban, amilyenek vagyunk mi, a társas élet elemei, olyan a társas életünk!
Mindegyik lélek maga teremti saját kicsiny világát. A derült lélek kellemessé, a meghasonlott kedélyű nyomorulttá teheti azt. A jó a világot is jó színben látja, a rossz előtt rossz színben sötétlik az.
Mindazonáltal a társas életnek mindenütt, mindenkoron vannak és lesznek hiányai, mert hiszen a legjobbak sem mentek oly jellemgyengeségektől, amelyek elnézést, gyöngédséget ne igényelnének. Ámde társas életünknek éppen az képezi halálát, mert egymás irányában nem őszinték, nem elnézők, nem gyöngédek az embertársak, avagy az őszinteség és gyöngeség iránt nem eléggé fogékonyak.
Ne rágalmazzunk soha senkit, ne kicsinyeljük egy embertársunkat sem, soha se mondjunk olyant, mivel bárkinek is kellemetlenséget okozunk, s a világ becsülni, tisztelni fog bennünket; hiszen az egészséges társas életnek az embertársak kölcsönös becsülésben és tiszteletben tartása képezi mindenek felett az alaprugóját. Rothadt társadalom az, ahol csak addig becsülik egymást az embertársak, ameddig egymással szemben állanak; s a nap egyik szakát csak a jelen nem lévők külső-belső családi életének felülbírálatára fordítják. Ha mindenki annyit foglalkoznék saját személyiségével s ügye bajával, mint a mennyire meghányja-veti embertársáét, bizonyára nem volna hiánya társas életünknek. De mert az embertársak folyton szálkát keresnek és találnak egymás szemében, a társadalmi küzdelem tulajdonkép hivalkodássá süllyed, melyben az orvos a jegyzőnél, az adótárnok a szolgabírónál, a gazdatiszt a járásbírónál, a harangozó a kisbírónál tartja magát nagyobb személyiségnek, s akár a templomban, akár a színházban, elöl mindig a négytálételesek, utánok a három s kétételesek stb. következnek. Így folynak a napok falun s a városokban, kié „legyen a madárfütty”, ezért küzd az ember ember ellen!
„Alleluja! Alleluja! Feltámadt Krisztus!” – hangzik szét a világ minden űrében; az esti szellő lágy fuvalma, mely örömében gyorsan tovaröppen, mindenütt az angyalok zsolozsmáját zengi tovább: „Feltámadt Krisztus! Feltámadunk!”, s a szózat, mely évszázadokon át minden év Húsvét napján betölti a keresztény világot, megrezegteti a gyarló ember lelkét, ki ma is ép oly ihlettséggel borul le az ég glóriái előtt, mint ezredév előtt, midőn sötét fogalmakkal tépelődő pogány szíve nem állhatott hitetlenül meg Krisztus magasztos tanai előtt. „Feltámadunk! Alleluja!” – a szent szózat átlengi a társadalom köznapi zsivaját. Húsvét van, a feltámadás ünnepe; ma szünetet tart a kufár munka, nagy ünnepet ül az ember teste, míg lelke önkéntelen hódol a felsőbb régiók szerint szózatának. Egy gondolat, egy érzelem összhangba hozza ma az emberiség szívdobbanását. Feltámadás a hitben, szeretetben; feltámadás az élet csalódásaiból s kínszenvedéseiből – ezen közös remény tölti el ma az ünneplők millióinak keblét! Alleluja! (Nagyszentmiklósi Közlöny 1/12., 1–2.; 1886. ápr. 25.,)
„Csakis azt kell hinni, amit föltétlenül igaznak bizonyítottunk…”
(Szemelvények Bartók Béla gondolataiból)
Az ateizmushoz vezető útról
Tizennégy esztendős koromig, mint tisztelője a „tekintélynek”, buzgó katolikus voltam. Melegen érző szívemnek roppantul fájt az akkori politikai újítás, a polgári házasság behozatala, mint az egyház hatalmának csorbítása. 15–16 esztendős korunkban részletesen tanultuk az iskolában (a vallástanban) az egyházi erkölcstant, ceremóniákat, dogmatant, egyháztörténelmet; egy buzgó hittanár igyekvéséből még sokkal többet az előírt anyagnál… Megtudtunk egyet-mást az egyház irgalmasságáról is, hogy pl. eretneket a pápai határozmányok alapján senkinek házába fogadnia, élelemmel ellátnia kiátkozás terhe alatt tilos. (Ilyen eretnek vagyok pl. most én is.) Tanárunk buzgalmának megvolt az a fényes eredménye, hogy azóta elvben nem vagyok többé katolikus… Mire 22. életévem befejeződött, új ember voltam – ateista. ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek. (Vésztő, 1907. szept. 6.)
A félrevezetésekről
Miért is tömnek tele annyi millió embert hamis mondásokkal! Hogy nagyobb része holtáig velük legyen, kisebb része fölöslegessé is tehető küzdelmek árán szabaduljon tőlük! Mire való mindez? Ha legalább semmire nem oktatnának! A tiszta földet könnyebb megmunkálni, mint azt, amelyet bedudvásítottak. ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek. (Vésztő, 1907. szept. 6.)
Kicsapongó élet vagy fanatikus hitbuzgóság
Azt hiszem, hogy vallástalanság idején az olyanfajta emberek a leginkább kicsapongók, akik a vallási uralom idején fanatikus hitbuzgók lettek volna. ~ Bartók Béla levele Jurkovics Irmynek Nagyszentmiklósra. (1905. aug. 15.)
Képmutatás és üzleti érdek
Sok kiváló eszű papi férfi hamis meggyőződést szimulál… Mások persze üzleti érdekből cselekednek. ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek. (Vésztő, 1907. szept. 6.)
A gondolati és a lelkiismereti szabadságról
Ezt nem értheted meg, nyomorult ember! Ne is gondolkozz felette, mert ilyenkor még a gondolkodás is „halálos bűn”! Mondhatom gyönyörű haladás! S ebből magyarázható az a hosszú-hosszú középkori lelki sötétség, melyből alig tudtunk nagy nehezen kievickélni… ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek. (Vésztő, 1907. szept. 6.)
Istenem, istenem, én édes istenem, rövid idővel ezelőtt még mindenkit meg akartam volna nyerni az ateizmusnak, merthogy csak a gondolatbeli szabadság boldogít! És most – csináljon mindenki amit akar, mi közöm hozzá. De nagy baj lesz, ha az istenesek belém kötnek, s törvényileg kötelezni akarnak mindenfélére. ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek. (Vésztő, 1907. szept. 6.)
Én az emberek szabadságának biztosítását minden másnál előbbre helyezem. ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek
A lélek halhatatlanságáról
De tegyük föl, hogy a lélek halhatatlan. Milyen különös, nagyon fontos és mégis eldönthetetlen kérdések tolulnak elénk! Mikor és hol kezdődik a lélek? Mikor keletkezik a lélek, ez a halhatatlan valami a gyermekben, születése előtt-e, még az anyaméhben (és ha igen, melyik stádiumban), vagy születése alatt (és ha igen melyik momentumnál), vagy születése után (s ha igen, melyik korban). Mégiscsak fontos volna megtudni, vajon egy 2 hetes korában meghalt csecsemőnek volt-e lelke, vajon egy, a születésénél tönkrement gyermeknek van-e már lelke, vajon egy másállapotban levő nő egy lelket hord-e magában (a sajátját), vagy kettőt? Ha a lelket halhatatlan szellemnek tartjuk, bizony fizikai eszközökkel nem férünk hozzá, s ezekre a kérdésekre nem felelhetünk. S hol kezdődik a lélek?! Miért legyen egy kéthetes gyermekben inkább „lélek”, mint egy fejlettebb agyú állatban, hiszen ez sokkal nagyobb szellemi intelligenciát mutat, mint egy olyan nyomorult emberi férgecske. Vagy tán egy teljesen tehetetlen, születésétől fogva hülyének van lelke, de egy okos állatnak nincs? Sok asszony erre azt feleli, hogy bizony ő az állatnak is lelket tulajdonít. Hogyan! Hát a kígyónak, szarvasbogárnak, csigának, gilisztának szintén van lelke?! Talán az amőbáknak, infuzóriáknak, baktériumoknak s bacillusoknak is. S itt már növényország határát át is léptük: tehát a növények is lelkesek; vagy tán a kövek is!! Azzal a rögtönzött válasszal nem sokat érünk, mégis csak kell valahol válaszfalat emelni, ha a lélek halhatatlan. Csak nem maradhatnak kételyeink, hogy ez vagy amaz lélek-e vagy „pára”, halandó-e vagy sem!! Mi a lélek? Az agy és az idegrendszer működése. Ez lassankint fejlődik, még a születés előtt, az illető szervek fejlődésével kapcsolatban, s a halál pillanatában teljesen megszűnik. Véges – halandó. ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek (Vésztő, 1907. szept. 6.)
Az őrültségre találó szava van a magyarnak: lelki beteg. Beteg a lelke, rosszul, rendetlenül működik, míg el nem pusztul. A kik ez[t] a szót alkották, nem hittek a lélek halhatatlanságában. ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek Budapestre. (1907. szept. 11., szerda)
A lélekvándorlásról
Ha a mi „lelkünk” születésünk előtt más testben volt, de mi erre nem emlékszünk vissza, ez annyi, mintha lelkünk nem létezett volna ezelőtt. Csakis az emlékezés ad létünknek időbeli kiterjedést. Az egész egy semmivel sem bizonyítható feltevés. ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek Budapestre. (1907. szept. 11., szerda)
A ceremóniákról, a formalizmusról
De hogy dogmáknak igájába hajtsuk fejünket: nem! ez lehetetlen, hogy maga még most is ilyen rabságban legyen. Bizonyos, hogy rosszul értettem levelét. Ha legalább nem írt volna semmit a keresztvetésről! Miért kellenének ilyen ceremóniák egy istennel való érintkezésünkben. Ha valamiképpen hihetnők isten létezését, teljes képtelenség volna őt olyannak gondolni, aki a formalizmus híve. Aki üres szóbeszédre, gesztusokra adna valamit, aki előtt nem a gondolkodás volna a lényeges. ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek Budapestre. (1907. szept. 11.)
Az alapos és erős hit hiányáról
De hát miért olyan nagyon-nagyon gyönge maga, s miért fél minden olvasmánytól?! Hiszen ez kétségbeejtő. Még annyi erőt se tulajdonít magának, hogy hitét meg tudja tartani? ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek Budapestre. (1907. szept. 11.)
Üdvözlet egy becsületes istentelentől
Gondolkozzék a „Végtelen”-ről; borzongjon meg tőle, s hajtson fejet előtte. Üdvözli egy istentelen (aki becsületesebb, mint az istenesek nagy része). ~ Bartók Béla levele Geyer Stefinek. (Vésztő, 1907. szept. 6.)
László Ferenc: Bartók és a kegyelem (részlet)
[Bartók búcsúművének, a III. zongoraversenynek] második tétele egy szelíden az ég felé tekintő zene: Adagio religioso. Közvetlen előképe egy kései Beethoven-tétel, eredeti címe szerint: „Egy felgyógyult személy szent hálaéneke az istenséghez.” Az analógia nyilvánvaló: a súlyosan beteg Bartók is pillanatnyi, viszonylagos felgyógyulásáért mondott zenei köszönetet Istennek. Beethoven e kivételes tételén túl Bartók az „ötödik evangélista”, Bach korálelőjátékaira mutat itt vissza. „Ima is, himnusz is, búcsú és remény egyszerre” – olvassuk Kroó György Bartók-kalauzában e zenei hálaáldozatról és hitvallástételről. Senki sem értheti, értelmezheti másképpen. Bartók felgyógyulása sajnos igencsak átmeneti volt. A betegség támadásával szemben éppen csak annyi lélegzethez jutott, hogy megírhatta ezt a – nagymértékben önéletrajzi fogantatású – opus ultimumot. Be sem tudta egészen fejezni. Az utolsó 17 ütem hangszerelését egy muzsikustársra bízta, és 1945. szeptember 26-án kiszenvedett. Ez az Adagio religioso összehasonlíthatatlanul többet mond bármilyen formális megtérési nyilatkozatnál, melyet halálos ágyán Bartók esetleg aláír. Az csak személyére vonatkozott volna, míg ez a zenecsoda az egész emberiség szellemi és lelki épülését szolgáló közkincs. Abszolút művészi érték, amelyből minden zeneileg művelt ember számára érthetően és egyértelműen hallszik ki a színtiszta, építő vallásosság. E művészi tanúságtétel ismeretében… szabad úgy értelmeznünk a fölidézett életrajzi tényeket, hogy Bartók Béla búcsúja az élettől a gyermeki, tiszta istenhithez való visszatérés jegyében állott. Ifjúkorában a formalizmussá merevedett vallásgyakorlattal szembeni ellenérzés ingatta meg, előbb egyházhűségében, majd hitében. A Gondviselés tett arról, hogy ne válhassék talaját vesztett szabadgondolkodóvá: megismertette az Isten és a természet közelében élő parasztsággal, amelynek szellemiségével azonosult, és amelyet már-már vallásos rajongással szeretett. A kereszténységhez való polgári odatartozását az unitárius egyházban vállalt tagságával mindvégig megőrizte. A hit kérdéseiről évtizedeken át hallgatott ugyan, ám élete estéjén, az amerikai számkivetettségben megélt fizikai és lelki szenvedések árán megadatott neki a Kegyelem: újból részesült a hit ajándékában. Fölmérhetetlen nyereségünk, hogy ezt a kegyelemélményt tökéletes művészi formába tudta önteni.
(Bartók Béla további gondolatai megtalálhatóak a Kreatív Zenei Műhely: Forráshangok c. kiadványában. Bővebb információ és könyvrendelés: www.kreativzeneimuhely.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése