2013. dec. 16.

2. szám - Könnyű keresztény zene? 1. rész - Kitekintő rovat

Kitekintő
Könnyű keresztény zene  - I. rész 


Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.”
(Karasszon Dezső) 


Régebben – jazz-zenész koromban – barátaimmal gúnyosan nevettünk a könnyed, érzelgős, szentimentális amerikai („hollywoodi”) dalokon, de jó pénzért, persze, elvállaltuk a szakmailag limonádénak és „cikinek” mondható melódiák „lekísérését”. Aztán alig vártuk, hogy vége legyen az ilyen komolytalan, méltatlan fellépéseknek („hakniknak”), s a gázsinkat felvéve gyorsan elfelejtettük az estét… Ezek után mit mondhatunk, ha ma azt halljuk, hogy ugyanazok az édeskés, érzelmes dallamocskák köszönnek ismét vissza, csak vallásos köntösben?
A hazai keresztény könnyűzene (a dicsőítő csoportok) egyik jeles személyisége így nyilatkozott erről: „Ez a zene [a keresztény popzene] önmagában nem minden esetben képvisel maradandó értéket, legfőbb erénye, hogy az örökkévalóságnak szól, amennyiben képes megérinteni az emberek lelkét, szívét.”
„Nem képvisel maradandó értéket”, de „az örökkévalóságnak szól”? Furcsa és különös párosítás… De hogyan jutottunk idáig? Úgy hiszem érdemes elgondolkodnunk közösen ezen a kérdésen.

Dicsőséget emberektől nem nyerek

Amikor úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt először találkoztam ezzel a kijelentéssel, megdöbbentem.  „Hogy lehet ilyet mondani?” – csattantam fel akkor értetlenül, mert addigi életem során én vagy másokat dicsőítettem („sztárokat majmoltam”), vagy a magam dicsőségét kerestem. Évekkel később aztán jobban megismertem azt a Valakit, aki ezt kinyilatkoztatta, s rá kellett jönnöm, hogy „az ember szíve bálványgyár” (Kálvin). Ezért is folytatódhat így a fenti gondolatmenet: „Mi módon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?”
Az önző emberi szív tehát: bálványgyár, sztárgyár, álomgyár… Erősen manipulált (kül)világunk is e „gyáraktól” fertőződik, és sok esetben a dicsőítő énekek szintén ezek hatására torzulnak el, illetve válnak könnyűvé.
Konkrétan mire gondolok? Például az öndicsőítésre, amelyet sokszor vallásos mázzal leöntve árulnak, valamint a giccses zenei hamisítványokra, amelyekben – a valódi érzelmek és a természetes szépség helyett – az álmodozó, szirupos érzelmeskedés, a mesterkéltség játssza a főszerepet, és ahol a szeretet és az igazság szétválasztása folyik. Mindezeket a becsapásokat a mai zenei világban lépten-nyomon tetten érhetjük. De vigyáznunk kell, mert a mélységes, „tiszta forrású” dallamok is könnyűvé válhatnak, ha nem a megfelelő lelkülettel, zeneiséggel énekeljük őket. Ezért nagyon fontos keresnünk a tiszta Isten-dicsőítés eredetét és célját. 

Menjetek be az ő kapuin hálaadással

Az emberek „nem ápolják szívükben a hálát” – olvasom egy régi könyv megsárgult lapjain. Úgy látszik hát, a hálaadásból az elmúlt korokban is hiány volt, pedig a valódi örömteli dicsőítésnek – ahogy ezt később is láthatjuk majd – ez a legfőbb forrása. 
Hogyan is fejezte ezt ki egy, a gondok és súlyos feladatok sokaságával együtt élő ember, Mózes a 90. zsoltárban: „Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vígadjunk minden mi időnkben.”
Kegyelem, megelégítés, megelégedés, örvendezés. Hát igen! Ezeken a fogalmakon is el lehet(ne) merengeni… Ha volna rá időnk a munka, az internetezés, a facebook és egyéb elfoglaltságaink mellett. Tanulnunk kell tehát azt, hogy az életben – bármely élethelyzetben, amelyben vagyunk – meg tudjuk látni a kegyelmet, az irgalmat, a gondviselő szeretetet. Az igazi öröm és megelégedettség így tud megszületni bennünk, mert a dicsőítés, az örömteli ének, „a magasztalás feltétele az, hogy már magát az életet is öröm tárgyaként éli meg az ember… Élet és magasztalás kölcsönösen hatnak egymásra: ahol elfelejtik a magasztalás nyelvét, ott az örömöket sem élik át…” (Kis Médea: Istendicsőítés énekkel és élettel. Kálvin Kiadó, Budapest, 2012, 36. o.) 

Teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből

„Félszívvel semmit ne csinálj! Félmunkát ne végezz!” – halljuk a feddő, de mégis bátorító jó tanácsokat idősebb emberek ajkairól családban, munkahelyen. Ha visszatekintek a könnyűzenében eltöltött éveimre, eszembe jut, hogy milyen nagy odaadással gyakoroltunk, próbáltunk a különböző stílusú (pop, rock, funky, soul stb.) zenekarokkal. Volt olyan, hogy egy évig készültünk egyetlen fellépésre. A kérdés ezek után a következő: Ha a múltban teljes szívvel tudtam keresni saját sikereimet, akkor az Önmagát értem feláldozó Istent most csak félszívvel dicsőítsem, szolgáljam? A válasz: „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből… és a te felebarátodat, mint magadat.” 

Isten dicsőítése élettel és énekkel – A válaszadás

„A hit felismeri Isten szépségét, és válaszol e szépségre.” (Rudolf Bohren) Ez az, amiről Dávid olyan megindítóan beszél a 27. zsoltárban: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét, és gyönyörködhessem az ő templomában.” 
Isten tehát bemutatkozik, szól, cselekszik az életünkben, mi pedig válaszolunk az ő szavára, cselekedetére, alkotására, szépségére. Válaszolunk, élettel és énekkel. Viszont a méltó válaszadást egy életen át tanulnunk kell. „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt. 16,11) A kérdés persze az, hogy tényleg ismerjük-e az „ egyedül igaz Istent” és valóban Őneki adunk -e dicsőséget? 


„Örüljetek az Úrban… dicsérjétek az Urat… énekeljetek Istennek!” 

 A dicsőítésben nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy „Őreá nézve, Őáltala, Őróla, illetve Őneki” énekeljünk. Ez utóbbiak nélkül nem is beszélhetünk valódi Isten-dicsőítésről, csak esetleg dalolászásról vagy jópofa örömködésről. Ugye, érezzük óriási felelősségünket, s azt is, hogy mekkora súlya van annak, hogy a porszem ember alkotó módon jelenítheti meg a hangok világában a Teremtő Isten végtelen hatalmát, szeretetét?! Ez a tudat, persze, nem kell, hogy megbénítson bennünket. Sőt, inkább teljes szívbéli odaadásra, őszinteségre, és nem utolsó sorban igényességre kell, hogy sarkalljon mindnyájunkat. (Természetesen a minőségi ebben az esetben nem rideg „profizmust” jelent, hanem hitből jövő igényességet.) Tehát jót és jól kell csinálni! „Szigorúan ki kell küszöbölni minden selejtest, hazugot” (Kodály), mert ha egy dicsőítő (pop)zene „nem képvisel értéket” (ahogyan azt cikkünk elején egy keresztény könnyűzenész megvallotta), akkor az a zene a Tökéletesről és a Szentről „farag hamis képet”. Arról az Istenről, Aki a Tízparancsolatban kőbe véste, hogy az Ő nevét ne vegyük fel hiába. Nagyon fájdalmas következményekkel járhat ebben az esetben is, ha nem vesszük komolyan Isten szavát, ha saját ízlésünk, akaratunk, kívánságunk szerint járunk el, hiszen „aki igénytelen zenével akar behívni a templomba bárkit is, az már a nulladik lépésben hazudott az illetőnek”. (Berkesi Sándor) Természetesen nagyon sokan lelkesen, őszinte szívvel − esetleg tudatlanságból − „evangelizálnak” könnyed stílusban. Ám a végeredményen sajnos ez nem változtat. Ne higgyük tehát azt, hogy „Isten dicséretére jó minden, amiben egy kis erőlködő jóakarat van”. (Szúdy Nándor) 

S ha az előzőeket már végiggondoltuk, akkor jön a következő dilemma: A gyakorlatban hogyan tudjuk őszintén és méltóképpen kifejezni énekkel, zenével – „mint bánkódók, de mindig örvendezők” – a bennünk lévő bánatot, és az azt legyőző reményt, „a teljes örömöt”?

Erre a kérdésre cikksorozatunk következő részében keressük a választ.
Addig is jól „megrostált” zenéket kívánok!
Ferge Béla, zenetanár


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése