Könnyű keresztény zene? - III. rész
Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.”
„A test kívánsága”
Az értelem kikapcsolása – az eksztázis, a transz, az eltúlzott érzelmek – szinte minden vallás rituáléjában jelen volt és jelen van, sőt azt is mondhatjuk, hogy legtöbbször a kultikus összejöveteleken a „mágikus totemzene” a meghatározó. Bibliai példát is találunk erre, hiszen a kivonulás után az izraeliták – „Istentől elfordulva” – „egyiptomi mintára” érzéki, bálványimádó szertartást tartottak az aranyborjú körül. Folyamatos – belső és külső – kísértést jelent ez emberi világunkban, hiszen „a test kívánsága” az, hogy értelmünk helyett az érzelmeink, indulataink, ösztöneink irányítsanak, vezéreljenek bennünket.
Ha rátekintünk a kereszténység zenéjének történetére, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy az ún. hittérítőknek, a misszionáriusoknak – amikor más kultúrák, más földrészek népeivel akarták megismertetni „a fehérek Istenét” – folyamatosan az eksztatikus szertartások problémájával kellett szembenézniük. Ezt a disszonanciát, nézetkülönbséget jó irányba terelni, feloldani csak különleges türelemmel, állhatatossággal, bölcsességgel, illetve tanácsoló, szerető okítással, hitből jövő zenei neveléssel lehet. S a végeredmény, akkor sem minden esetben pozitív, mert a Lélektől jövő – az örökkévalóság felé mutató – Zenére is érvényes: „szoros a kapu és keskeny az út… és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” Sajnos a fent említett erények (állhatatosság, türelem…) nem mindig voltak jelen a „hívő” emberek életében, hiszen sokan nemegyszer önző anyagi érdekből, hatalmaskodásból „térítettek” (inkább csak gyarmatosítottak). Ennek a mentalitásnak az egyik tragikus fejezete az „a virágzó üzletág”, amit újkori rabszolga-kereskedelemnek nevezünk.
„A fehér ember korbácsol, a fehér ember lő…”
„1560 táján szállították az első fekete férfiakat és asszonyokat a nyugat-afrikai partvidékről az Újvilágba, mindenekelőtt »Spanyol-Amerikába«, az őslakos indiánok helyére, akik testileg nem bírták azt a nehéz munkát, amelyet a hódítóik elvártak tőlük. Hamarosan a későbbi Amerikai Egyesült Államok déli vidékeire is nagyarányú rabszolga-beszállítás kezdődött. Az enyhe éghajlat következtében itt jöttek létre azok a hatalmas gyapot- és dohányültetvények, amelyek megművelése, a mezőgazdaság gépiesítése előtt a keményen dolgoztatott munkások nélkül nem lett volna gazdaságos.” (Andrew Wilson–Dickson ) A cinikusan „fekete elefántcsontnak” nevezett rabszolgák számára a zene, az ének, a tánc olyan életfunkció volt, mint a levegővétel vagy az evés és az ivás. A fehér matrózok is felfigyeltek erre, s már a rabszolgahajón szórakozásukat lelték a feketék táncaiban. Sokszor erőszakosan, korbáccsal kényszerítették ki azokat a különlegesen mulatságos zenei „előadásokat”, amelyeknek középpontjában a folyamatosan ismételt és a végletekig fokozott eksztatikus ritmika – „a magával ragadó dobzene” – állt. Csak röviden jegyeznénk meg itt – mert később még szólni fogunk róla –, hogy ez a ritmika „most már nemzedékek óta az amerikai szórakoztató zene alapja.” (Hughes)
Az „egzotikus” zenei tevékenységet tehát a rabszolgatartók társadalma később is szívesen hallgatta és szemlélte. Sok esetben persze csak érdekből tűrte el, mert hamar rájött arra, hogy „a nigger” jobb kedvvel dolgozik ezeknek hatására. (Az afrikai dobokat is csak akkor tiltották be, amikor észrevették, hogy a feketék fejlett „dobnyelvük” révén igen nagy távolságra tudnak üzenetet közvetíteni, és ezzel lázadást szervezni.) Az ünnepnapokon összesereglő feketék kollektív zenéje persze rengeteg kultikus elemet is tartalmazott, hiszen az afrikai törzseknél a zenélés nem önálló művészeti tevékenység, hanem a természetfölötti hatalmakkal, az istenekkel, a szellemvilággal való kapcsolatfelvétel eszköze. Éppen ezért ezek a zenés-táncos ünnepségek főleg a nyugat-afrikai ősi vallás, a voodoo (vudu) áldozati szertartásaira emlékeztettek:
„A feketék gyakran már a tánc kezdete előtt egy órával gyülekeznek… a nők fején rikító színű törölközőből készült fejdísz van. Mindegyik magával hozza a tollakkal és pántlikákkal feldíszített rengeteg gyerekét… a tömeg a tér közepe felé özönlik. Ezt szakadatlan zakatolás kíséri, amelyet két, hordóra állított marhacsonttal (bamboulával) idéznek elő…, amely meglehetősen hasonlít a doboláshoz. Mialatt a táncosok felállnak, a zakatolás állandó dobolásba megy át, amelyet a doboló muzsikus a legkisebb megszakítás nélkül, rendíthetetlenül folytat, egészen az ünnepség végét jelentő napnyugtáig… A férfiak kis vas- vagy fémdarabkákat hordanak, amelyeket csuklójuk köré rögzítenek… egyöntetűen döngetik a lábukkal a földet… az asszonyok ide-oda ringatják csípőjüket… és temetési énekhez hasonló egyhangú… dalt énekelnek… ” (A. Dauer)