4. szám - Könnyű keresztény zene? 3. rész - Kitekintő rovat

Könnyű keresztény zene?  - III. rész 

Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.”

(Karasszon Dezső) 

1. rész ITT   2. rész ITT

„A test kívánsága” 

Az értelem kikapcsolása – az eksztázis, a transz, az eltúlzott érzelmek – szinte minden vallás rituáléjában jelen volt és jelen van, sőt azt is mondhatjuk, hogy legtöbbször a kultikus összejöveteleken a „mágikus totemzene” a meghatározó. Bibliai példát is találunk erre, hiszen a kivonulás után az izraeliták – „Istentől elfordulva” – „egyiptomi mintára” érzéki, bálványimádó szertartást tartottak az aranyborjú körül. Folyamatos – belső és külső – kísértést jelent ez emberi világunkban, hiszen „a test kívánsága” az, hogy értelmünk helyett az érzelmeink, indulataink, ösztöneink irányítsanak, vezéreljenek bennünket. 

 Ha rátekintünk a kereszténység zenéjének történetére, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy az ún. hittérítőknek, a misszionáriusoknak – amikor más kultúrák, más földrészek népeivel akarták megismertetni „a fehérek Istenét” – folyamatosan az eksztatikus szertartások problémájával kellett szembenézniük. Ezt a disszonanciát, nézetkülönbséget jó irányba terelni, feloldani csak különleges türelemmel, állhatatossággal, bölcsességgel, illetve tanácsoló, szerető okítással, hitből jövő zenei neveléssel lehet. S a végeredmény, akkor sem minden esetben pozitív, mert a Lélektől jövő – az örökkévalóság felé mutató – Zenére is érvényes: „szoros a kapu és keskeny az út… és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” Sajnos a fent említett erények (állhatatosság, türelem…) nem mindig voltak jelen a „hívő” emberek életében, hiszen sokan nemegyszer önző anyagi érdekből, hatalmaskodásból „térítettek” (inkább csak gyarmatosítottak). Ennek a mentalitásnak az egyik tragikus fejezete az „a virágzó üzletág”, amit újkori rabszolga-kereskedelemnek nevezünk. 

„A fehér ember korbácsol, a fehér ember lő…”

„1560 táján szállították az első fekete férfiakat és asszonyokat a nyugat-afrikai partvidékről az Újvilágba, mindenekelőtt »Spanyol-Amerikába«, az őslakos indiánok helyére, akik testileg nem bírták azt a nehéz munkát, amelyet a hódítóik elvártak tőlük. Hamarosan a későbbi Amerikai Egyesült Államok déli vidékeire is nagyarányú rabszolga-beszállítás kezdődött. Az enyhe éghajlat következtében itt jöttek létre azok a hatalmas gyapot- és dohányültetvények, amelyek megművelése, a mezőgazdaság gépiesítése előtt a keményen dolgoztatott munkások nélkül nem lett volna gazdaságos.” (Andrew Wilson–Dickson ) A cinikusan „fekete elefántcsontnak” nevezett rabszolgák számára a zene, az ének, a tánc olyan életfunkció volt, mint a levegővétel vagy az evés és az ivás. A fehér matrózok is felfigyeltek erre, s már a rabszolgahajón szórakozásukat lelték a feketék táncaiban. Sokszor erőszakosan, korbáccsal kényszerítették ki azokat a különlegesen mulatságos zenei „előadásokat”, amelyeknek középpontjában a folyamatosan ismételt és a végletekig fokozott eksztatikus ritmika – „a magával ragadó dobzene” – állt. Csak röviden jegyeznénk meg itt – mert később még szólni fogunk róla –, hogy ez a ritmika „most már nemzedékek óta az amerikai szórakoztató zene alapja.” (Hughes)

 Az „egzotikus” zenei tevékenységet tehát a rabszolgatartók társadalma később is szívesen hallgatta és szemlélte. Sok esetben persze csak érdekből tűrte el, mert hamar rájött arra, hogy „a nigger” jobb kedvvel dolgozik ezeknek hatására. (Az afrikai dobokat is csak akkor tiltották be, amikor észrevették, hogy a feketék fejlett „dobnyelvük” révén igen nagy távolságra tudnak üzenetet közvetíteni, és ezzel lázadást szervezni.) Az ünnepnapokon összesereglő feketék kollektív zenéje persze rengeteg kultikus elemet is tartalmazott, hiszen az afrikai törzseknél a zenélés nem önálló művészeti tevékenység, hanem a természetfölötti hatalmakkal, az istenekkel, a szellemvilággal való kapcsolatfelvétel eszköze. Éppen ezért ezek a zenés-táncos ünnepségek főleg a nyugat-afrikai ősi vallás, a voodoo (vudu) áldozati szertartásaira emlékeztettek:

„A feketék gyakran már a tánc kezdete előtt egy órával gyülekeznek… a nők fején rikító színű törölközőből készült fejdísz van. Mindegyik magával hozza a tollakkal és pántlikákkal feldíszített rengeteg gyerekét… a tömeg a tér közepe felé özönlik. Ezt szakadatlan zakatolás kíséri, amelyet két, hordóra állított marhacsonttal (bamboulával) idéznek elő…, amely meglehetősen hasonlít a doboláshoz. Mialatt a táncosok felállnak, a zakatolás állandó dobolásba megy át, amelyet a doboló muzsikus a legkisebb megszakítás nélkül, rendíthetetlenül folytat, egészen az ünnepség végét jelentő napnyugtáig… A férfiak kis vas- vagy fémdarabkákat hordanak, amelyeket csuklójuk köré rögzítenek… egyöntetűen döngetik a lábukkal a földet… az asszonyok ide-oda ringatják csípőjüket… és temetési énekhez hasonló egyhangú… dalt énekelnek… ” (A. Dauer) 

4. szám - Igaz gondolatok - Luther Márton, Simone Weil, Spurgeon, Gyökössy Endre

Igaz gondolatok

Idézetek

Luther Márton 

„Igen kevesen vannak, akik a boldog reménységet, Isten országának eljövendő, soha el nem múló örökségét várják, s olyan bizonyosan várják, hogy jobban magukénak érzik, mint jelenvaló életüket. Kevesen vannak, akik ezt az ideig való életet csak homályos vaküvegen át, a másik, örökkévaló életet pedig tiszta, nyitott szemmel nézik. A boldog reménységet s égi örökséget, sajnos, sokan elfelejtik, e rövid élet mulandó javaival pedig sokat is törődnek. A mulandó mindig előttük van, gondolnak rá, aggódnak érte, örülnek néki, az örökkévalónak pedig hátat fordítanak. Azt éjjel-nappal hajszolják, ezt szélnek eresztik. A keresztyén ember azonban az ellenkezőt tegye. E múló életre csak csukott szemmel hunyorogjon, az örök életre pedig tágra nyitott szemmel nézzen. E földi életben csak bal lábával tartózkodjék, jobb lábával és egész szívével pedig a mennyei életbe támaszkodjék. Ezt várja mindig – örvendező, bizonyos reményben.” (Idézi: Jer, örvendjünk keresztyének! Evangélikus Sajtóosztály, Bp., 1995, 401. o.)

„Az nem vitás, hogy egyház van, és hogy annak engedelmeskedni kell. Az a kérdés csak, hogy melyik ez az egyház?! A kérdést nem emberi szó vagy megítélés dönti el. Ha bizonyosat akarunk tudni, akkor nekünk arra kell hallgatnunk, amit Krisztus mond az igében. Eszerint pedig az egyház az a gyülekezet, amely Krisztust szereti, és igéjét megtartja. Az igazi egyház megismerésének tehát csak egyetlen megbízható zsinórmértéke és próbaköve van, s ez a Krisztus igéje, annak hirdetése, hallgatása és megtartása. Lehetetlen ugyanis, hogy e kérdésben ki-ki saját tetszése szerint szóljon s tegyen, aztán pedig azt állítsa, hogy mindez a Szentlélektől van. Krisztus tehát egyházát az igéhez kötötte. Hogy az egyház igazán egyház-e, annak legfőbb bizonyítéka az, hogy bírja, tanítja, hirdeti, cselekszi-e az igét – Krisztus iránti szeretetből!” (Idézi: Jer, örvendjünk keresztyének! Evangélikus Sajtóosztály, Bp., 1995, 366. o.)

„Az Isten iránti szeretet akkor tiszta, ha az öröm és a szenvedés egyenlő hálára indít.” (Simone Weil)

„Akinek szokássá vált, hogy a lelkiismeretével, a Bibliájával és Istenével beszélgessen, az az egész világmindenséggel, sőt még az ördög világával is szembenézhet a legkisebb félelem nélkül.” 

„Az imádság kulcsával kinyithatod a mennyet.”

„Isten soha nem helyezi pecsétjét üres lapra.”

 (Spurgeon)

„Amíg élünk, nem lesz olyan nap, hogy valamiképpen meg ne kísértessünk. Mert van Kísértő. Ám nem lehet olyan nap, amelyen meg ne szabadulhassunk. Mert van Szabadító!” (Gyökössy Endre)

4. szám - Megújulás és reformáció: A szemgyógyító ír - Hit általi megigazulás rovat

Hit általi megigazulás

Megújulás és reformáció 

(Az Idők Jelei 1992/1-2. számából)

„Kend meg a szemeidet szemgyógyító írral, hogy láss!” (Jel. 3:18)

A laodiceai üzenet és mi

A laodiceai üzenetet állandóan idézzük, magyarázzuk, hivatkozunk rá. Bűnbánattal valljuk, hogy egyházunkra és személyesen miránk vonatkozik. Mondjuk, hogy értjük és elfogadjuk, de mégsem így van. Nézzük, de nem látjuk. Olvassuk és hirdetjük, mint fontos intelmet. Akarnánk kikerülni a veszélyt, amelyre figyelmeztet, de mégsem kerüljük ki, hanem beteljesítjük az üzenet jövendölését: „Nem tudod”, milyen állapotban vagy. Hatalmas a prófétai ige. Bizonyos a beteljesedése, mert az a Valaki szól általa, „aki megjelenti a mély és elrejtett dolgokat, mert tudja, mi van a sötétségben, és világosság lakozik vele” (Dn 2,22).

Mi ez a borzalmas varázslat – vagy átokszerű vakság? A szív bűnbetegségének a „szembetegség” az első és messzeható következményekkel járó szövődménye. Az akarat bénasága, fogsága, sőt elfogult vonzalma az önromboló bűn iránt csak másodfokú következmény. Ebben már nagy szerepe van átvitt értelemben vett látószervünk megbetegedésének: a gondolkodóképesség, az erkölcsi ítélőképesség meghomályosodásának és eltorzulásának. Ez pedig kihat egész lényünkre és életünkre, amint Jézus mondotta jól érthető, jelképes beszéddel: „A test lámpása a szem… Ha a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség, mekkora akkor a sötétség?” (Mt 6,22–23) 

Az üzenet tanúságot tesz lelki látásunk súlyos megbetegedéséről – íme, ekkora a különbség a mi látásunk és a valóság között:

– Szerintünk mi „gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, és semmire nincs szükségünk”. 

– Az Úr szerint viszont, aki az igazságot tárja fel: „nyomorultak, szánandóak [pontos fordítás szerint], szegények, vakok és mezítelenek” vagyunk.

Ez nemcsak homályos vagy torz látás, hanem teljes vakság, amint az Úr is megállapítja.

Itt van tehát az oka annak, hogy bár folyton hangzik, mégsem értjük a laodiceai üzenetet. Lelki vaksággal olvassuk, magyarázzuk és hirdetjük. Sokszor úgy van, amikor egymás között vitatjuk, fejtegetjük, amint a magyar közmondás mondja: „Vak vezeti a világtalant.”

A szemgyógyító ír fontossága

Soha nem volna szabad foglalkoznunk ezzel az üzenettel anélkül, hogy előbb „megkennénk szemünket szemgyógyító írral”. Az üzenet vakságunkról tesz bizonyságot, tehát mindig gondolnunk kellene arra, hogy lelkileg vakon ezt az üzenetet is hiába olvassuk. Figyeljük meg, hogyan határozza meg állapotunkat az úr. Először általánosan minősíti: Nyomorult és szánandó állapotban vagyunk. Ezután három betegséget, súlyos fogyatékosságot nevez meg: szegény, vak és mezítelen. 

A tanácsoknál e három bajra ajánl gyógyszert:

4. szám - Ne nézzünk emberre! - Menjetek a fügefa alá! - Bizonyságtételeket olvasva

A Bizonyságtételeket olvasva

Ne nézzünk emberre!

Talán még gyülekezetünk hozzánk közel álló tagjai is mondanak és tesznek olyat, ami megszomorít. De te csak haladj előre, nyugodtan és békességgel, mindig Jézusban bízva. Ne feledd, hogy nem a magadé, hanem Krisztusé vagy. Isten szeretett Fiának vére által váltott meg, s az ő munkáját végzed. Igyekezzél az emberek áldására élni. Nagyszerű munka ez. Ne hagyd, hogy az emberek romlottsága eltávolítson Isten ígéreteibe vetett szilárd bizalmadtól és tántoríthatatlan hitedtől.

Fájdalmasan érint, ha azok közül lesz valaki ellenséged, akikért sokat tettél, mert egy veled szemben álló nézet befolyása alá került. De te nem ugyanezt teszed, mikor hátat fordítasz Jézusnak? Legjobb barátod Ő, aki mindent megtett, hogy kivívja szeretetedet. Már előzőleg megnyerte bizalmadat. Magához hívott minden terheddel, minden bánatoddal. Szavát adta, hogy nyugalmat, békét ad, ha viseled igáját, és hordozod terhét. Az Úr kijelenti, hogy az ő igája édes, terhe pedig könnyű. Bizonyítsd be, hogy hiszel ebben. Fogd szaván Istent. Soha sem állhatnál ott, ahol állsz, azokat a felelősségeket hordozva, melyeket hordozol, ha Jézus nem segített volna különleges módon. Ezt el kell ismerned. Köszönd meg a kapott segítséget, és bízzál benne továbbra is.

Fogadd be életedbe Krisztust. Ne képzeld, hogy te vagy felelős mások helytelen útjáért, még ha a gyülekezet tagjai is. Vannak a gyülekezetben hűtlen tagok, akik sokkal rosszabbul bánnak Jézussal, mint veled. Ha Urunk ma a földön járna, bántalmaznák, szidalmaznák, rágalmaznák őt. „Mert szükség ugyan, hogy botránkozások essenek, de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik… Jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” (Mt 18,7.6)

Súlyos terhet hordozol. Szeretném, ha mindenki úgy átérezné ezt, mint én. Bárcsak minden testvér igaz és hű lenne hozzád, nem hátráltatna, nem tömjénezne vagy dicsőítene téged, hanem úgy tekintene rád, mint akit Isten eszközül használ egy adott munka elvégzésére, ha nem felejtenék, hogy nem szabad követ tenniük a kocsi kerekei elé, akadályozva azt, hanem vállukat nekivetve, segíteniük kellene.

(Ellen White: Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. kötet, 

Ne nézzünk emberre c. fej., eredeti lapszám: 129–130.)

Menjetek a fügefa alá!

Nátánael hallotta, amint János a Megváltóra mutatott, és így szólt: „Íme Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” (Jn 1,29) Nátánael Jézusra tekintett, de csalódott a világ Megváltójának megjelenésében. Lehetséges, hogy ez a szegény és a nehéz munka nyomait magán viselő ember lenne a Messiás? Jézus egyszerű emberekkel együtt dolgozó munkás volt. 

Nátánael elment, de nem alkotott határozott véleményt Jézus kilétéről. Letérdelt a fügefa alatt, és megkérdezte Istent, hogy valóban ez az ember-e a Messiás. Amíg a fa alatt volt, Filep odajött hozzá, és így szólt: „Aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát.” De a szó, „Názáret”, újra kétségeket támasztott Nátánaelben, aki ekként válaszolt: „Názáretből támadhat-e valami jó?” Tele volt előítéletekkel, de Fülöp nem akart ezekkel küzdeni. Egyszerűen csak ennyit mondott: „Jer, és lásd meg!” Amikor Nátánael Jézushoz ment, Ő ezt mondta: „Íme, egy igazán izraelita, akiben hamisság nincsen!” Nátánael megdöbbenve kérdezte: „Honnan ismersz engem? Felelt Jézus, és monda néki: Mielőtt hívott téged Filep, láttalak téged, amint a fügefa alatt voltál.” (Jn 1,46–49) 

 Nem tennénk-e jól, ha mi is a fügefa alá mennénk, és esedezve kérnénk Istent, hogy tárja fel számunkra az igazságot? Nem kísérne-e Isten szeme minket éppúgy, mint ahogy figyelte Nátánaelt? Ő hitt az Úrban, és így kiáltott fel: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izrael Királya! Felelt Jézus, és monda néki: Hogy azt mondám neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél. És monda néki: Bizony, bizony mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára.” (Jn 1,50–52) 

 Nekünk is részünk lehet ebben a tapasztalatban, ha kapcsolatban vagyunk Istennel. Isten elvárja tőlünk, hogy ne emberre, hanem Őrá hagyatkozzunk. Arra vágyik, hogy új szívet adjon nekünk és az Isten trónjától származó világosság kijelentéseiben részesítsen. Minden nehézséggel meg kell birkóznunk, de amikor valamilyen vitaponttal szembesültök, vajon emberekhez kell-e fordulnotok, hogy megkérdezzétek véleményüket, és azok szerint alakítsátok ki a tiéteket? Nem! Menjetek Istenhez! Mondjatok el neki mindent, vegyétek a Bibliát, és kutassátok az elrejtett kincseket! 

(Szemelvények I. kötet, 65. fejezet)

4. szám - Jóság és hűség - Az Ige mellett rovat

Az Ige mellett

“Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, 

amely Istennek szájából származik” 

Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)

Jóság és hűség

„A legtöbb ember talál valakit, a ki jó hozzá; de hű embert, azt ki találhat?” (Péld 20,6)

A bibliai bölcsességirodalom egyik legfontosabb igéje előtt állunk. Ezt a Biblia-verset már a Septuagintától fogva sokféleképpen próbálták lefordítani. A Károli Biblia megoldása az egyik legrövidebbnek és legfrappánsabbnak látszik. Azt adja tudtul, hogy az olyan ritkán tapasztalható jóság is jelen van azért világunkban, nemcsak egy-egy pillanat erejéig, hanem valóban megőrizhetünk emlékezetünkben olyan embereket, akikre azt mondjuk röviden és velősen: „jó emberek.” 

Arimathiai József

Mindez nem kerül ellentétbe Jézusnak azzal a nevezetes kijelentésével, mely szerint „senki sem jó, csak az Isten” (Mt 19,17), hiszen például Arimathiai Józsefről is azt állítja a Biblia, hogy „tanácsbeli, jó és igaz férfiú” volt (Lk 23,50), tehát maga az Írás is számon tart jó embereket.

Ehhez képest viszont a címben idézett igehelyünk további fokozást alkalmaz, amikor kijelenti, hogy a jóságon is mintegy felüláll a „mindvégig való jóság”, azaz a mindvégig kitartás, az állhatatosság lelki magatartása. Mintha csak arra hívná fel a figyelmünket, hogy az az igazán jó ember, aki „mindvégig állhatatos marad” (Mt 24,13), vagyis az élet folyamatos küzdelmeiben mindig a jó ügy mellé áll, mindig számítani lehet rá, mindig megmarad Isten biztos, példamutató követőjének.

Eszembe jut egy kis beszélgetés, amelyet egy vállalkozóval folytattam. Megkérdezte tőlem, hogy kit lehet jó munkásnak nevezni? Majd mikor észrevette, hogy tanácstalan vagyok, nem vagyok annyira járatos a munkaadásban, mint ő, a következőképpen felelt saját kérdésére:

– Számomra nem az a jó munkás, aki jól dolgozik. Még az sem, aki még jobban dolgozik az előbbinél. Azt nevezem jó munkásnak, akire építeni lehet.

Ez a beszélgetés élénken megmaradt emlékeimben. Most, amikor alapigénk fordítási lehetőségeit szemléltem, a következő megoldások tárultak elém:

„Szájával sok ember készen áll a segítésre, de hol van az a férfi, akire hagyatkozhatsz?” (Ez Péld 20,6 legújabb katolikus fordítása.)

„Sok embert neveznek könyörületesnek, de ki talál egyetlen embert is, akit hűségesnek lehetne nevezni?” (Ez az 1759-es Saci-féle francia fordítás megoldása.)

„A legtöbb ember beszél a jóságról, de ki talál egy valóban igaz embert?” (Ez a David Martin-féle 1867-es francia kiadás megoldása.)

Maga a Biblia is fokozatokat állít a hit, az istenfélő hit és a mindvégig állhatatos, istenfélő hit között. A hitben való növekedés fokozatai ezek. Hitünkkel mindennap vizsgázunk. A vizsga eredményétől függően felsőbb osztályba kerülhetünk, de vissza is minősíttethetünk. A hit folyamatos fejlődés, amelynek újabb és újabb szakaszait számon tartja az Írás. A végső történelmi időben nem akármilyen hitre lesz szükség.

A hármas angyali üzenet befejező mondata ezt kétségtelenné is teszi. Olyan hitre lesz szükségünk, amely „Krisztus hite”, vagyis ugyanolyan hitnek kell bennünk megszületnie, mely Jézus Krisztus életében a győzelmet szerezte. Azután arra hívja fel a figyelmet Jelenések 14,12 igéje, hogy ennek a hitnek az erejével maradéktalanul be kell töltenünk Isten parancsolatait. Harmadszor pedig a „szentek békességes tűrésére” hivatkozik, vagyis ennek a hitnek gyakorlatban kipróbált voltát hangsúlyozza. A hit tehát nem fellobbanás, nem gyorsan kihunyó igyekezet, hiszen a hit cselekedetek nélkül meghal önmagában, hanem valami Istentől jövő, igaznak látott dolog folyamatos gyakorlása, mintegy újra és újra való megerősítése, amellyel örökre elkötelezzük magunkat Isten mellett. A hit szavában – a magyar nyelvben is – jelen van a hűség is. Hit és hűség elválaszthatatlanok, de sajnos a rossz, a bűn mégis éket tud verni a kettő közé. Vannak esetek, amikor szinte szörnyülködve látjuk, hogy amiben régen hittek, ma már alig vagy gyengébben hisznek. Ahogy Ellen G. White fogalmazott: Ami egykor megdobogtatta szívüket, most amellett közönyösen mennek el. 

Az egyik legfélelmetesebb valóság ez napjainkban is. Ezért érdemes szívünkre vennünk ezt az igét, gyakran ismételnünk – mindenekelőtt saját magunknak. Majd életpéldánkkal és tanításunkkal számon kérni azon a gyülekezeten is, mely egykor a hit nevében indult el, és mára olyannyira gyengén jellemzi a hűség, mint Ésaiás korában, amikor is a prófétának ki kellett mondania, hogy „elesett a hűség az utcán… és a hűség hiányzik, és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz. És látta ezt az Úr, és nem tetszett szemeinek, hogy jogosság nincsen.” (Ésa 59,14–15)

Reisinger János

Krisztus Pilátus előtt

4. szám - 2014. május - Köszöntő

A Kürtszó negyedik számával köszöntünk Benneteket.

Az elmúlt hónapok eseményei sürgettek bennünket jelen számunk mielőbbi megjelentetésére. Ferenc pápa egész világot megragadó váratlan népszerűsége újabb hatalmas lendületet adott a protestantizmus és a katolicizmus közötti egységtörekvéseknek. Mintha Ellen G. White Korszakok nyomában c. könyvének egyes sorai a szemünk láttára elevenednének meg. 

„A protestánsok ma sokkal jobban kedvelik a katolicizmust, mint korábban. Azokban az országokban, ahol nem a katolicizmus a főhatalmasság, és a pápisták engedékeny hangot ütnek meg, hogy befolyásra tegyenek szert, egyre nagyobb lesz a közömbösség azokkal a tantételekkel szemben, amelyek elválasztják a reformált egyházakat a pápai hierarchiától. A protestánsok körében egyre nagyobb súlya lesz annak a véleménynek, hogy a lényeges kérdésekben nem is különbözünk annyira, mint gondoltuk, és egy kis engedmény a mi részünkről közelebb fog vinni minket Rómához. Volt idő, amikor a protestánsok nagyon értékesnek tartották a lelkiismereti szabadságot, amelyet olyan drágán vásároltak meg. Gyermekeiket arra tanították, hogy idegenkedjenek a pápaságtól, és a Rómával való egyezkedést Istennel szembeni hűtlenségnek tartsák. De mennyire másként vélekednek most!” (A nagy küzdelem, A pápaság célkitűzései c. fej.)

A kürtszó minél hangosabb megszólaltatására ma különösen okunk van, ahogy ezt az ószövetségi prófétánál is olvassuk „Fújjátok a kürtöt a Sionon, és rivalgjatok az én szent hegyemen! Rémüljenek meg e föld minden lakói; mert eljő az Úrnak napja; mert közel van az.” (Jóel 2,1)

A szerkesztők

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lássátok, fáradt vagyok már

s nem bírok szavaitok labirintján

tévelyegni. Szeretem a nyugodt,

nyílegyenes, biztos utakat.

Legyetek őszinték, ne zúdítsatok

rám cifraszép szavakat,

mert el tudom viselni a meztelen

igét és ti is el kell, hogy viseljétek.

Amikor beszélek, ne nézzetek

a hátam mögé: az nyugtalanít.

Állítástok legyen: igen, igen -

és tagadástok: nem, nem.

(Dsida Jenő: Legyetek őszinték – részlet)