2014. márc. 10.

3. szám - Könnyű keresztény zene? 2. rész - Kitekintő rovat

Kitekintő
Könnyű keresztény zene?  - II. rész 

Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.”
(Karasszon Dezső) 
Egy ismerősöm autójában és lakásában többször hallottam különböző könnyűzenéket szólni. Egyik alkalommal valamiért meglátogattam az otthonában. Ő takarítás közben éppen zenét hallgatott. A monoton ritmusú, sablonos popzene úgy ömlött a hangszóróból, mintha valamelyik rádióadót hallgatta volna. Az egymást követő dalok mindegyike túláradó, csöpögős zenei közhelynek tűnt. A szövegről teljesen elterelte a figyelmet az ömlengő, érzelgős melódia. Ehhez a figyelemeltereléshez hozzájárultak a különböző hangszínek, a digitális effektusok stb. „Melyik rádiót hallgatod?” – kérdeztem ismerősömtől, mert már nagyon zavart az állandó háttérzaj. Ő sértett hangon válaszolt: „Ez nem rádió, hanem dicsőítő ének! Én nem hallgatom az igénytelen rádiós zenéket. Nálam egész nap csak keresztény zenék szólnak!” Szomorúan néztem felháborodott arcára, és halkan így válaszoltam:
„Bocsánat, de én zenészként nem éreztem semmi különbséget. Számomra olyanok voltak ezek a dalok, mint a divatos slágerecskék.” „Pedig ezek igazi, vidám dicsőítő énekek! ” – szólalt meg büszkén és feldobódva ismerősöm…
Úgy hiszem, e történet is jól szemlélteti, mennyire becsaphatóak vagyunk a muzsika világában. Főként akkor, ha Isten szavát, „az evangéliumi esztétikát” félretéve a saját ízlésünk, akaratunk, kívánságunk szerint járunk el, és vizsgálódás nélkül követjük az aktuális trendet, a mai (keresztény) zenei divatot. Persze, ha a fentieket már végiggondoltuk, jön a következő dilemma: a gyakorlatban akkor hogyan tudjuk őszintén és méltóképpen kifejezni énekkel, zenével a valódi örömhírt, „a teljes örömöt”? Kodály Zoltán így válaszol: „Erre… tanítani kell az emberiséget, mert magától nem jut el odáig.” 

„Akiket megtanítottak az Úr énekeire, és mindnyájan képzettek voltak”
Nem véletlen, hogy az ószövetségi hívő nép körében a zenei nevelésre nagy hangsúlyt fektettek. Gondolhatunk itt a léviták igényes zenei szolgálatára, „akiket megtanítottak az ÚR énekeire, és mindnyájan képzettek voltak”, valamint a prófétaiskolákban folyó zeneoktatásra. Tehát a muzsikát, az éneklést tanulnunk és tanítanunk kell. Az utóbbit még inkább, mert tudjuk, hogy a posztmodern (zene)fogyasztói társadalomban az emberek többsége szinte egyáltalán nem énekel, nem zenél. (A zenei kreativitás hiányáról később még részletesebben szólunk. Addig is szeretettel hívunk és várunk mindenkit zenei műhelyünkbe: www.kreativzeneimuhely.hu

Üres tankkal vagy kormány nélkül? 
Persze ne úgy okítsunk, és ne úgy adjunk „példát”, ahogyan azt sokszor, sok helyen megtapasztalhatjuk: „… amennyiben sikerül a gyermeket és ifjat hozzászoktatni… az érzések elfojtásához, személytelenségekhez és a körülötte zajló mozzanatok jelentéktelenségének tudomásulvételéhez – éneklés stílusa, üresen kongó szavak áradata, búskomor vagy üres tekintetetek és rezzenéstelen arcok –, akkor eredményesen szocializáltuk egyházilag: megtanul semmit nem várni az istentisztelettől.” (Seitz Manfred – idézi: Kis Médea: Istendicsőítés énekkel és élettel. Kálvin Kiadó, Bp., 2012, 140. o.) Vagy valami egészen mást fog várni – tehetnénk hozzá –, mert „az istentisztelet érzelmi kiüresedésével egyidejűleg jelentkezett az igény a túláradó érzelmekben gazdag istentiszteletre…” Hatás-ellenhatás. Találó hasonlattal mutatja be a keresztény zene mai helyzetét egyik orgonaművészünk: „Két autó van itt: Az egyiknek tele van a tankja, de kormánya nincs, a másiknak príma a kormánya, de nincs a tankjában semmi…” Szomorú, és egyre általánosabb jelenség ez. Főként akkor szomorú és tragikus, ha szembesülünk azzal, hogy a mennyei világ miképpen reagál az Istennel megbékélő ember döntésére: „Örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.” Gondolkoztunk már ezen?
Ugye, senki sem gondolja, hogy ez a mennyei „örvendezés” egy közömbös, félszívvel való nyöszögés. („Príma a kormánya, de nincs a tankjában semmi.”) Mint ahogy azt sem hihetjük, hogy túláradó ömlengő érzelmeskedés vagy fülsiketítő őrjöngés. („Tele van a tankja, de kormánya nincs.”) Joggal vetődhet fel a kérdést: De miért a végletek uralkodnak leginkább? Miért nem találjuk a középutat?

„Énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is”
Pál apostol már az őskeresztény korszakban figyelmeztetett a helyes középútra. Nem azt írta, hogy énekelek lélektelenül, de értelemmel. S azt sem, hogy énekelek lélekkel, de értelmetlenül. Ha alaposabban elolvassuk Pál gondolatmenetét a lelki ajándékokról (1Kor 12–14. fej.), akkor megérthetjük, hogy a valódi imádság, az Isten-dicsőítő ének nem a megromlott emberi természetünkből – „nem testből és vérből” – származik, hanem mindig Istentől jövő ihletéssel, a Szentlélek indíttatásából, a Lélek által, mert „ha imádkozom a’ Lélek indításából, értelemmel is imádkozzam; ha éneklek a’ Lélek által, értelemmel is énekeljek.” (Aranyos Biblia) A Lélektől jövő éneknek, dicsőítésnek pedig nagyon fontos ismertetőjegye a tudatosság, az értelem jelenléte, hiszen Jézus is a „teljes elméből” való imádásra hív bennünket. 

A zene és az emberi agy
A homloklebeny a tudósok szerint (is) „az agy koronája”, s így egész lényünk ellenőrző központja, a gondolkodás, a lelkiség székhelye. Azért írom, hogy a tudósok szerint is, mert a Könyvek Könyve már több ezer évvel ezelőtt utalt arra, hogy Isten megismerésében, a Vele való kapcsolattartásban mekkora jelentősége van „a homlok” mögött található homloklebenynek. A helyes erkölcsi ítéletalkotásban tehát kulcsszerepet kap az agynak ez a része, s talán azért is éri ennyi – külső és belső – támadás. Gondolhatunk itt a tudatmódosító szerekre, de sajnos bizonyos zenékre is. „A zene az agyba az érzelmi régiókon (halántéklebeny és limbikus rendszer) keresztül jut be. Onnan némely zenefajta pozitív homloklebenyválaszt eredményez, amely befolyásolja az akaratot, az erkölcsi értékeket és a gondolkodási erőt. Más típusú zenék csekély homloklebenyválaszt váltanak ki, miközben nagy érzelmi válaszokat gerjesztenek jóformán logikai vagy erkölcsi mérlegelés nélkül.” (Dr. Neil Nedley: A gondolkodás elveszett művészete. BIK Kiadó, Bp., 2013, 319. o.) De mely zenék tartoznak az utóbbi negatív csoportba? A teljesség igénye nélkül – most főleg csak a ritmusra koncentrálva – emelnék ki egy-két dolgot. 

Rhytmos vagy groove?
„A zene a dallam, a ritmus és a harmónia szerves, szétválaszthatatlan egysége.” (Pernye) A mai könnyűzene – azzal, hogy a ritmust (inkább csak az ütemet) túlzottan előtérbe helyezi – az előbb említett szerves egységet (egyensúlyt) bombázza szét. (Természetesen joggal mondhatja valaki, hogy „túlzó zenéket” találhatunk az ún. klasszikus zenék között is. S ez így igaz. Viszont azt szintén be kell látnunk, hogy azoknak jelenleg kevésbé hangsúlyos a szerepük, mert szinte senki nem hallgatja őket.) De nem csak a túlhangsúlyozás okozza a problémát. „A természetben minden – beleértve az emberi testet is – egy természetes ritmus szerint működik. A pulzus, a légzés, a beszéd, és még az agy is egy ritmikus mintát követ. A test természetes ritmusával szembemenő zene kártékony hatású…” (Dr. Neil Nedley, i. m., 327. o.) 
A tapasztalatok és a kutatások azt mutatják, hogy erre a károkozásra tökéletesen megfelel az az erőteljes, monoton ritmika, amelyet a mai szórakoztatóipar groove-nak hív, s amelynek eredetét a nyugat-afrikai törzsek kultikus dobzenéjében találhatjuk meg. Zárójelben viszont fontos megjegyeznünk, hogy az afrikai emberek ezeket az eksztatikus ritmusokat nem „koptatták” el, hanem csak bizonyos időközönként „használták”, és akkor is akusztikus dobokon. Ezzel szemben ma már mindenhol és mindenkor a mágikus vudu szertartás lebutított ritmikája ömlik ránk felturbózott hangerővel. Éppen ezért mondhattam fiatalabb koromban az alábbi „nagy bölcsességet”: „Jó húzós groove nélkül nincs is popzene.” S én már csak igazán tudhattam ezt, hiszen dobosként éppen elégszer megtapasztaltam! A mai keresztény könnyűzene ritmusvilágát tehát nem a változatos, a tudatot serkentő, dinamikus rhytmos (gör.: lefolyás, hullámzás) jellemzi, hanem a szétdaraboló, a sablonos groove (a folytonosan visszatérő vájat, árok). A hatás és ellenhatás itt is meghozta tehát végletes „gyümölcsét”, hiszen a tempótlan, ritmustalan („nyöszögő”) éneklésre a válasz az az eksztatikus „dicsőítés” lett, amely a homloklebenyt kikerülő ritmusmantrára (groove-ra) épül. Arra a groove-ra, amely úgy kijárja („kivájja”) idegpályáinkat, hogy több hétig nem tudunk tőle szabadulni. 

„Fülbemászó” – „agybamászó”
Mark Twain 1876-ban írt egy elbeszélést, amelyben „a narrátort ellehetetleníti egy »csilingelő versike«: Rögtön teljesen a hatalmába kerített… Egész reggeli közben ott keringőzött az agyamban… Egy órán át keményen küzdöttem ellene, de hiába. A fejem csak dúdolta… Mentem a városban és arra lettem figyelmes, hogy lábaim ennek a könyörtelen versikének a ritmusára járnak… Két nappal később a narrátor találkozik egy öreg barátjával, egy lelkésszel és figyelmetlenül »megfertőzi« a versikével; a lelkész pedig véletlenül megfertőzi az egész gyülekezetet.” (Oliver Sacks: Zenebolondok. Akadémia Kiadó, Bp., 2010, 52. o.) 
A fenti történetet elolvasva egy vidéki lelkésznő esete jutott eszembe. Néhány éve mondta el nekem őszintén, hogy bár ő nagyon nem szereti ezeket az újfajta dicsőítő énekeket, de be kellett látnia, hogy az emberek (főleg a fiatalok) csak úgy jönnek be a templomba, ha ezeket éneklik. Így is lehet „fertőzni”? De maradjunk a fülférgeknél. „A filmek vagy televíziós műsorok főcímzenéi vagy a reklámzenék nagyon sok embernél beindítanak… folyamatokat. Ez nem véletlen, hiszen ezeket a zenéket úgy tervezik, hogy a zeneipar kifejezésével élve a hallgatók horogra akadjanak, tapadósak legyenek, megtalálják az utat, mint a fülbemászó bogár, az ember fülébe vagy elméjébe; innen is a fülbemászó dallam kifejezés – bár joggal hívhatnánk »agybamászóknak« is őket. (Tréfásan »kognitív fertőző zenei anyagok«.)” (Oliver Sacks, i. m., 50. o.) A fenti minta alapján „legyártott” fülbemászó vallásos dallamocskák egyébként több veszélyt is rejtegetnek magukban. 

A szürke fellebegés 
Az egyik probléma – amelyről már cikksorozatunk előző részében is írtunk –, hogy a zene túl könnyű hangvétele Istenről homályos, hamis képet „farag”, s ezzel a hitben járás mélységeit is felhígítja.
„A mélységből kiáltok Hozzád, Uram!” lelki és zenei hozzáállását így váltja fel ma „a rossz zenén való fellebegés” szürke érzése, élménye. Másrészt az ilyen kellemesnek tűnő dallamok könnyűszerrel igazsággá formálnak olyan kegyesnek látszó gondolatokat, amelyek az Ige mérlegén súlytalanok és hamisak. Mert azt is fontos látnunk, hogy „az elsődlegesen közvetített üzenet nem a szövegen keresztül érkezik, hanem a zene által”. Tehát „a zene a kifejezés elsődleges eszköze”. (Dr. Neil Nedley, i. m., 324. o.) Gondoljunk arra, hogy „a hangadás zeneisége még a beszélt nyelvben is időnként több információt hordozhat, mint maga a nyelvi közlés tartalma”. (Maróthy János: Zene és ember. Zeneműkiadó, Bp., 1980, 37. o.) Egy kézzelfogható példa által nagyon egyszerűen megérthetjük ezt a jelenséget. Ha azt kiáltom az utcán, hogy „Segítség!”, akkor reflexszerűen mindenki oda kapja a fejét, mert azt gondolja, hogy bajban vagyok. Viszont próbáljuk meg ezt a szót gyöngéden, lágyan kiejteni. Vajon kiváltja-e így a szokásos reflexet? De tehetünk egy ellenpróbát is. Kiáltsunk az utcán bármilyen szót (akár ezt: „zenetudomány”) magas hangon, görcsös szorított hangszínnel, nagy hangerővel. A jelenlévő emberek ebben az esetben is azt fogják érzékelni, hogy bajban vagyok, és nem a zenetudományról kezdenek el gondolkodni, elmélkedni. (A szöveg és a zene kapcsolatáról később még bővebben szólunk.)

A fülféreg, az agyféreg és a pénz 
Térjünk vissza azokra az előre gyártott „fülbemászó” dallamokra, amelyek a mai (keresztény) popdalokban is szerepelnek, és amelyek úgy „bemásznak az ember fejébe, mint a kukac a rohadt almába”. Olvastam olyan emberről, akinek Frank Sinatra egyik dala olyannyira beragadt az agyába, hogy napokig, sőt hetekig akadályozta őt a gondolkodásában, lelki nyugalmában. A melódia szerzője egy óriási karriert befutott gazdag hollywoodi slágergyáros, aki ontotta magából az ilyen „megragadó, felejthetetlen” dallamokat. Nem véletlenül használják szerzeményeit ma is gyakran reklámfilmekben. Brad Pitt, a híres filmcsillag így nyilatkozott nemrégiben a szórakoztatóiparról: „A pénz mindig a művészet előtt lesz Hollywoodban.” Talán valami hasonló szemléletről tesz bizonyságot az a világhálón publikált cikk is, amely szerint Amerikában a keresztény rock nagyobb bevételt jelent, mint a klasszikus és a jazz-zene együttvéve. 
Mit tanácsol Pál apostol? „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Rm 12,2)

Cikksorozatunk következő részében annak járunk utána, hogyan alakult ki napjaink egyik legnépszerűbb dicsőítő műfaja: a gospel.

Addig is jól „megrostált” Zenéket kívánok!
Ferge Béla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése